Erving Goffman: Stigma és szociális identitás 

A stigma terminust eredetileg az ókori görögök vezették be. A STIGMÁKKAL olyan testi jelekre utaltak, amelyeket azért alkottak, hogy a jel viselőjének erkölcsi státusával kapcsolatban áruljanak el valami szokatlan és kedvezőtlen dolgot. A jeleket belevésték vagy beleégették a testbe. Viselőjük rabszolga, bűnöző vagy esküszegő.  

Később a keresztény időkben két jelentése is volt.

1. égi kegyelem testi jelei a bőrön
2. orvosi allúzió, vagyis testi rendellenesség külső jelei

 

Ma, az eredeti jelentést megközelítő értelemben használjuk. De inkább magát a szégyent jelöljük vele, mintsem annak testi bizonyítékait.  
 

Előzetes fogalmak: 

A társadalom szilárdan rögzíti azokat a kategóriákat, melyekhez járuló jellemvonásokat normálisnak vagy természetesnek érezhetünk. A szociális helyzetek meghatározhatják a személyek kategóriáit. Ha ezekre a rendelkezésre, álló anticipációkra hagyatkozunk, akkor átalakíthatjuk őket normatív elvárásokká, majd alátámasztott követelményekké.  

Képletes szociális identitás: az a jellem, melyet egy adott egyénhez a következtetések útján hozzá rendeltünk. Érvényesített jellemzés. 

Tényleges szociális identitás: az a kategória és azok a sajátosságok, amelyekről ténylegesen bebizonyosodott, hogy az adott személynél fennállnak.  

Ha valaki másoktól megkülönböztető sajátossággal rendelkezik az szélsőséges esetben lehet velejéig romlott, veszélyes vagy gyenge. Az ilyen sajátosságot tekinthetjük stigmának, különösen abban az esetben ha diszkreditáló hatása van. Egy-egy jellemvonás, mely stigmatizálni képes hordozóját, más típusú személynek éppen normalitásához szolgálhat.  

Diszkreditált sajátosság: a stigmatizált személy feltételezi, hogy már ismerik eltérőségét, és az adott helyzetben ez nyilvánvalóvá is válhat. 

Diszkreditálható sajátosság: az adott jellemvonást sem nem ismerik és az adott pillanatban észlelni sem tudják.  

Stigma három típusa:

1. testi fogyatékosságok, fizikai torzulások
2. egyéni jellem szégyenfoltjai
3. faji, nemzeti, vallási hovatartozás „törzsi” stigmái

 

úgy véljük, hogy az az ember, aki stigmát visel nem egészen emberi lény. Különféle diszkriminációkkal csökkentjük az illető esélyeit az életben. Stigma – elméletet szerkesztünk, olyan ideológiát, mely a stigmatizált egyén alacsonyabbrendűségét magyarázza. Egy eredeti tényleges fogyatékosság nyomán hajlunk arra, hogy tökéletlenségek egész sorát tulajdonítsuk az egyénnek, ugyanakkor bizonyos elképzelhetőleg kívánatos, de általunk nem kívánatos sajátosságok, pl.: természetfeletti képességek, hordozójává nevezzük ki. Pl.: hatodik érzék

A társadalom reakciója miatt a stigmatizált számára lehetségessé válik, hogy éberen figyeljen arra, amit mások benne fogyatékosságnak látnak. Ez oda vezet, hogy az illető beleegyezik abba, hogy valóban elmarad valamitől és gyakorta kialakul a szégyenérzet is. A normális emberek jelenléte felerősíti az önmagunkkal szemben támasztott követelmények és az én közötti szakadást.  

Miként reagál a stigmatizált személy a helyzetére???:

1. fogyatékosságának tárgyi alapjának vélt problémák orvoslás pl.: plasztikai sebészet, de itt meg kell említeni a VIKTIMIZÁCIÓ, áldozatul esés veszélyét, amely annak a következménye, hogy a stigmatizált személy ki van téve szélhámos „segítők” tevékenységének.
2. A stigmatizált egyén közvetett módon megkísérli helyesbíteni állapotát, magánemberi erőfeszítéseket tesz kézségei fejlesztésére, azokon a területeken, amelyeket rendszerint elzártnak tekintenek előle.

 

3. A stigmatizált személy gyakran „másodlagos hasznot” húz stigmájából. Mentségként használja azt más okokra visszavezethető sikertelenségekre. Ilyen esetekben ha sebészi beavatkozás útján testi hibáitól megszabadul, rájön, hogy az élet a minden folttól mentes személyek számára sem sima ügy
4. A stigmatizált személy úgy is megítélheti megpróbáltatásait, hogy azok csapás formájában érkező áldások, különösen akkor, ha úgy érzi, a szenvedés élettapasztalatot, emberismeretet kölcsönöz.

 
 

A stigmatizáció az alacsonyabbrendűség érzésével jár együtt. Ez azt jelenti, hogy valaki képtelen tudatából kirekeszteni a legsúlyosabb bizonytalanság heveny érzését, ez pedig szorongásra ítéli. Attól félnek, hogy mások alábecsülik őket, és ezért tétovák lesznek a másokkal való kapcsolatok kezdeményezésében. Ez pedig az én rendszerének végzetes fogyatékosságát idézi elő. A bizonytalanság abból is ered, hogy a stigmatizált egyén nem látja előre, hogy melyik kategóriához sorolják, vagy előnyös besorolás után nem kevésbé jól tudják, hogy az emberek szívük mélyén stigmája szerint határozzák meg őt. Így nem tudják, hogy a jelenlévő személyek valójában hogyan gondolkodnak róluk. A kisebb kudarcok vagy esetleges illemszabálysértések a stigmatizáltban azt az érzést kelthetik, hogy mások mindezt stigmatizált különbözősége közvetlen kifejeződéseként fogják értékelni. A stigmatizált személy sokszor úgy érezheti, hogy a normális emberek között csupán a puszta megjelenése is kiszolgáltatja, ezt akkor éli át a leginkább, mikor pl. a gyerekek bámulni kezdik. Vagy olyan segítséget ajánlanak fel az emberek, melyet az illető nem kíván, vagy morbid kíváncsisággal érdeklődnek az állapotával kapcsolatban. Ekkor a stigmatizált olyan személy érzése szerint, akit ismeretlenek tetszés szerint megközelíthetnek. A stigmatizált személy előre védekező visszahúzódással reagál ezekre. E az ilyen jellegű „kapcsolatok” miatt a stigmatizált nem egyszer habozik a meghátrálás és a vakmerőség között. Ilyenkor a stigmatizált vegyes szociális kapcsolatokba = (stigmatizált és normális ember interakciója) kerülhet, melyek aztán szorongató interakciókba torkollnak.

A normális embere úgy érzik, ha kifejezésre juttatják együttérzésüket, akkor túlmennek a határon, ha meg teljesen elfeledkeznek róla, túlzott követelményekkel fognak fellépni vele szemben. Mindezek a stigmatizált számára is kellemetlenséget okozhatnak. Akárhogyan is reagálunk várható, hogy az interakciót a háttérben álló felfokozott és beszűkült tudatosságot tehát magát az interakciót kizárólag a fogyatékosság jellege szerint fogjuk artikulálni.  

Valamely egyén virtuális és valóságos identitása között szakadék tátonghat. Ez a diszkrepencia tönkreteszi a szociális identitást. Hatása, hogy kizárja az egyént a társadalomból, sőt önmagától is eltávolítja úgy, hogy végül lehetetlenné tett emberként kell az elutasító világgal szemben állnia. De vannak együtt érző emberek is. Ezeknek a személyeknek két kategóriája van:

1. Az első csoport azokból áll, akik ugyanazzal a stigmával rendelkeznek. Ők ugye tapasztalatból tudják, hogy milyen a helyzet. Néhány megtaníthatják a szóban forgó egyént a szükséges fogásokra és baráti kört is biztosíthatnak számára, ahol ki is panaszkodhatja magát. Megnyilatkozásra képes, megértő emberekké válnak egymás közt.

A stigmatizáltak klubokat, csoportokat alapítanak. Vannak önsegélyező klubok, pl.: idősek, elváltak, elhízottak, a testi fogyatékosok klubjai, vannak lakóhelyi klubok, pl.: volt alkoholisták, kábítószer-élvezők, vannak nemzeti társaságok pl.: AA, melyek szinte életmódot kínálnak tagjaiknak, vannak kölcsönös segítő hálózatok, melyet az ugyanazon javítót vagy börtönt megjártak alapítanak. Végül a városokban nagyon fejlett lakóhelyi közösségeket, etnikai, faji, vagy vallási egyesüléseket találunk.

Egy – egy kategóriának, melyekbe a stigmatizáltak tartoznak, tehát az a funkciója, hogy tagjait a csoportalkotásra, viszonylétesítésre tegye alkalmassá, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kategória teljes népessége csoportot alkotna. Ezekben a csoportokban vannak képviselők. A képviselő lehet a kategória saját embere, tehát „bennszülött”(siketek, vakok, alkoholisták, zsidók), vagy lehet a képviselő a „túlsó oldalról” származó (volt elítéltek vagy szellemi fogyatékosok esetében). A képviselők jellegzetes feladata az, hogy meggyőzzék a nagyközönséget, használjanak a szóban forgó kategóriára enyhébb szociális minősítést. Szokásos feladatuk lehet még, hogy a képviselők különféle normális és stigmatizált személyekből álló hallgatóság előtt szóvivőként lépnek fel. Bemutatják a stigmatizált problémáját. A bizonyos stigmával rendelkezők gyakran sajátos kiadványokat pénzelnek, melyek hangot adnak közös érzelmeiknek, megerősítik az olvasót, hogy az ő csoportjuk valóban létezik és megfogalmazzák a tagság ideológiáját.

Ha a képviselő stigmatizált akkor ebből akár hivatást is csinálhat. Nagyobb pozícióba juthat, és rá kell majd jönnie, hogy kitört társai zárt köréből, valamint azok akik hivatásszerűen hirdetik kategóriájuk nézőpontját, ennek bemutatásába részrehajlást vihetnek be.  

2. A második csoport a „bölcsek” csoportja.. Nevezetesen olyan személyek, akik normális emberek, de akiknek sajátos helyzete a stigmatizált egyének titkos életmódjának alapos, intim ismeretét hozta magával, és együttérzővé tette a stigmatizáltakkal szemben. Ezek a személyek úgy vélik, hogy bizonyos mértékig elfogadják őket a csoporton belül, egyfajta tiszteletbeli tagságot élveznek. A bölcsek olyan szélre sodródott emberek, akik előtt a szégyenfolttal rendelkező egyénnek nem kell szégyenkeznie, sem önuralmat gyakorolnia. A „bölccsé” váló normális embernek először lélekcserélő személyes élményen kell átesnie. A „bölcsnek” sokszor várakoznia kell az elfogadásra. Én-jét nem csak fel kell ajánlania, hanem annak elfogadására is szükség van. Az utolsó lépést általában a normális személy kezdeményezi. A bölcs egyéneknek két típusa van:

1. A bölcs bölcsessége onnan származik, hogy olyan intézményekben dolgoznak, az egyfajta stigmával rendelkezők szükségleteit hivatottak kielégíteni vagy pedig azokban az akciókban vállalnak szerepet, amelyet a stigmatizáltakkal kapcsolatban a társadalom kezdeményez. Pl.: ápolónők, fizioterapeuták

2. A bölcs egyének másik típusa, akik szociális struktúrákon keresztül viszonyulnak a stigmatizált személyhez. Ezek a viszonyok a tágabb értelemben vett társadalmat arra késztetik, hogy mindkét felet bizonyos szempontból egy és ugyanazon módon kezelje. Pl.: elmekórházi beteg hűséges házastársa, a börtönviselt ember lánya, a nyomorék szülei.

 

A tiszteletbeli stigmával rendelkezők mintegy modellként mutatják be a „normalizációt”. Ezek a személyek sokszor mind a stigmatizált számára, mind a normálisok számára kényelmetlenné válhatnak. Az ilyen ember mindig kész arra, hogy olyan terhet is a vállára vegyen, ami igazából nem az övé.  

A közös stigmával rendelkezőknek hasonlóak a problémáik, ezért hasonló erkölcsi pályafutást futnak be. A szocializációs folyamat egyik szakasza az, melynek során a stigmatizált személy felismeri és magáévá teszi normálisok álláspontját. A folyamat másik szakaszában az illető megtanulja, hogy meg van bélyegezve egy adott stigmával. A stigmatizáltak előtt megnyíló morális fejlődési vonalak egyes típusait egymástól megkülönböztetjük. Négy ilyen minta van:

1. azokat jellemzi az első minta, akik vele született stigmával rendelkeznek. Előnytelen helyzetüket még akkor felismerik, mikor a normális normákat magukévá teszik.
2. a második minta a család. Kicsinyük számára egyfajta védőburokként funkcionálnak. Az információáramlást szabályozzák, saját önbecsülő meghatározásait nem engedik behatolni a burokba de széles utat nyitnak előtte a tágabb társadalomban megtalálható felfogások előtt , melyek hatására a burokba zárt gyermek önmagát teljes jogú, közönséges emberi lénynek vélheti. A gyermek miután kilép a szülői körből „megtanulja” a saját stigmáját. Ez az időszak már az elemi iskolába lépéskor elkezdődhet, eljön az „igazság pillanata”. Ha ebben az időszakban elmarad ez, és a gyermek megtartja az illúzióját, akkor ez később fog bekövetkezni.
3. a szocializáció harmadik mintáját azoknak az esete szemlélteti akik életük későbbi szakaszában válnak stigmatizálttá, vagy az idősebb kor évei során tudják meg, hogy mindig is megbélyegezhetőek voltak. Az ilyen típusú egyének már sokkal azt megelőzően megtanulták, hogy mit jelent normálisnak lenni, hogy magukat stigmatizáltnak kellett, hogy lássák. Önmaga újraidentifikálása különösen nehéz és kialakulhat az én visszautasítása is. Ilyenkor sok esetben az orvos feladata, hogy információt szolgáltasson a betegnek, hogy mivé kell válnia.
4. a negyedik mintát azok szemléltetik, akik eredetileg egy idegen közösség keretén belül szocializálódtak, akár a normális társadalom határain belül, akár azon kívül. Nekik ezután a létezés egy újabb második módját kell elsajátítaniuk, amelyet a környezetükben élők az igazinak, az érvényesnek érzenek. Nehéz ilyenkor, az új stigmatizált képpel ismeretségeket kötni, de nehéz a régi kapcsolatokhoz is viszonyulni. Az egyén ha megtudja melyik az a kép, mellyel ezután kell azonosulnia, általában ambivalenciát él át. Ezen időszak alatt az egyén affiliációs ciklusokat él át, melyek során fokozatosan elfogadja a csoporton belüli részvétel sajátos lehetőségeit.

 

Amikor a stigmatizált saját erkölcsi pályfutását áttekinti, megesik, hogy olyan élményeket választ ki és dolgoz fel visszamenőlegesen, amelyekkel jól meg tudja magyarázni, hogyan jutott el addig a meggyőződésig, ami az adott pillanatban a sorstársaihoz és a normális személyekhez kapcsolja.  
 

Alfred Schütz: Az idegen 

Az „idegen” kifejezés korunk és civilizációnk olyan felnőttjét jelöli, aki arra törekszik, hogy tartósan elfogadja, vagy legalábbis eltűrje őt az általa megközelített csoport. Ennek a társadalmi helyzetnek a legfeltűnőbb példája a bevándorló. Először azt kell kideríteni, hogy miként nyilvánul meg annak az embernek a köznapi gondolkodása (common sense), aki mindennapi életét a csoporton belül éli. A mindennapi élet világában cselekvő és gondolkodó ember tudása (knowledge) nem homogén:

1. inkoherens. Azért mert az egyén érdeklődései (interests), amelyek a további vizsgálódásra kiszemelt tárgyak relevanciáját határozzák meg, maguk sem integrálódnak koherens rendszerbe.
2. az ember tudása csak részleteiben tiszta, vagyis csak kevéssé törődik azzal, hogy teljes betekintése legyen világa elemeinek viszonyaiba és az őket vezérlő általános elvekbe. Magától értetődőnek veszi, hogyha érthetően beszél, vagy hogy embertársa meg fogja érteni a gondolatát. Nem kutatja az igazságot és nem törekszik bizonyosságokra.
3. végül az ember tudása nem konzisztens. Olyan kijelentéseket is egyformán érvényesnek könyvel el, amelyek valójában összeférhetetlenek egymással. Az inkonzisztencia nem feltétlenül logikai vétségekből ered.

 

Az így elsajátított inkoherens, inkonzisztens és csak részleteiben tiszta tudás a csoport (in-group) tagjai számára olyan alakot ölt, mintha elégségesen koherens, tiszta és konzisztens volna és jó esélyt szolgáltat arra, hogy bárki megértse a többieket és azok megértésék őt. A csoportba született csoporttag elfogadja a kulturális minta kész, szabványos sémáját. Megbízható RECEPTEKET tartalmaz ez a tudás a társadalmi világ értelmezéséhez. A recept egyrészt cselekvési előírás (precept) működi, azaz aki el akar érni egy bizonyos eredményt az alaklomra szóló recept megjelölte módon, kell, hogy eljárjon.  Másrészt a recept értelmezési sémául is szolgál, vagyis aki egy bizonyos recept szerint jár el, feltehetően azt az eredményt szeretné elérni, amely a recepthez csatlakozik.

E szokványos gondolkodás addig tartható fenn, míg bizonyos alapvető feltevések érvényesek maradnak. Vagyis:

1. az élet és a társadalmi élet olyan marad, mint amilyen eddig volt.
2. bátran támaszkodhatunk a szüleinktől, tanárainktól, kormányainktól, hagyományainktól kapott tudásra, még akkor is, ha nem értjük az eredetét és a valódi értékét.
3. a dolgok rendes folyása esetén elég csupán tudomást (knowledge about) szerezni az események általános típusairól, ahhoz, hogy kezelhessük őket, ellenőrizhessük őket.
4. sem a recepteke, sem a most említett alapvető feltevések nem a magánügyeink. Embertársaink hozzánk hasonlóan fogadják el és alkalmazzák őket.

 

Ha csak egy is megdől ezek közül a feltevések közül a szokványos gondolkodás tarthatatlanná, válik. „Válság” támad, mely megtöri a szokások folyását és a tudat meg a gyakorlat megváltozott feltételeit, teremti meg. (W.I. Thomas)

Az idegen azonban személyes válsága miatt nem vállalja a fenti, alapvető feltevéseket. Az idegenre nem hat az az eleven történeti hagyomány. Amely a kulturális mintát kimunkálta. Az idegen a szó valódi értelmében jövevényként közeledik az új csoporthoz. Lehet, hogy képes lesz osztozni a megközelített csoport jelenében és jövőjében de elesik a csoport múltjával kapcsolatos tapasztalatoktól.

Csak a csoport státussal rendelkező tagjai használhatják a csoport kulturális mintáját a tájékozódás természetes és megbízható sémájaként. Az idegennek azonban ebben a csoportban nincs státusa, ezért kiindulási pontja sincs, ahonnét tájékozódhatnék. A kulturális minta csak a csoporttagok számára jelent egybehangzó értelmezési és önkifejezési sémát, a kívülállóknak nem.

A csoport tagjainak nemcsak a receptek, hanem az általuk megkívánt típusos és anonim attitűdök is magától értetődőek. Az idegennek mindig meg kell győződnie arról, hogy az új séma megoldási javaslatai csakugyan a kívánt eredményre vezetnek-e?!

Az idegennek tehát legelőször definiálnia kell a helyzetet, az elemek kifejezett ismeretére van szüksége. Az idegen számára a csoportban megfigyelt cselekvők nem pusztán típusos funkciók betöltői, hanem egyéniségek. Az idegen azonban az egyéni vonásokat hajlamos típusos vonásoknak elkönyvelni, ezért a maga alkotta személyi típusosságokat nem integrálhatja a megközelített csoport összeillő képévé.

Ezek a tények az idegenek attitűdjének két alapvető vonását is megmagyarázzák:

1. az idegen OBJEKTIVITÁSA 
2. az idegen KÉTES LOJALITÁSA

 

1. az objektivitás oka, arra vonatkozó tapasztalatában rejlik, hogy szokványos gondolkodásának korlátai vannak. Megtanulta, hogy elvesztheti státusát, vezérelveit, történelmét, továbbá a normális életvitel korántsem olyan garantált, mint amilyennel tűnik. Ezért olyan gyakori, hogy az idegen baljós éleslátással képes ráhibázni egy-egy váltság közeledtére.
2. Az idegen kétes lojalitása bekövetkezhet, ha az idegen iránt előítéletet táplál a csoport. Ekkor az idegen „marginális ember” (Park és Stonequist) marad. A másik oka a kétes lojalitásnak, ha a csoporttagok megdöbbennek azon, ha az idegen nem fogadja el a kulturális mintázat egészét természetes és megfelelő életvitelként, bármely probléma lehető legjobb megoldásaként. Az idegen hálátlan hírbe kerül ez által.

 

Ha valami korábban ismeretlenbe ütköztünk először is meg kell azt az új tényt határoznunk, megpróbáljuk megragadni a jelentését, majd átalakítjuk világmagyarázatunkat úgy, hogy az idegen tény és a jelentése összeférhetővé váljon tapasztalataink összes többi tényével és ezek jelentésével. Ha igyekszünk, akkor a korábban idegen tény tudásunk új eleme lesz.  
 

1. Lincoln Ryave – James N. Schenkein: Jegyzetek a járás művészetéről

 
 

Testünk helyváltoztatása a világról alkotott mindennapi tapasztalataink legközönségesebbikei közé tartozik. De ha nem ez a helyzet, akkor okunk van felfigyelni körülményeinek olyan részleteire, amelyek valószínűtlenné teszik a testi helyváltoztatást. Általában sokféleképpen vagyunk képesek a helyváltoztatásra, de a saját testünk használatos önnön helyváltoztatására. Ez az írás a járásvégzés fenoménje körül mozog. A járást itt úgy tekintjük, mint a közösség tagjainak összehangolt teljesítményét, akik természetes módon vannak elfoglalva a járás létrehozásával és felismerésével. Ezzel a felvetéssel szeretnénk előmozdítani a társadalmi jelenségeknek, mint folytonos helyzethez kötött teljesítményének a jobb megértését.  

Az adatokról:

Két nyolc-nyolc perces videofelvételt készítettek a főként diákok használta nyilvános járda forgalmáról. A filmezés akkor történt mikor a diákok rutinszerűen mentek előadásról előadásra. Olyan helyet választottak, ahol voltak bizonyos természetes határok. Pl.: betonfal az egyik oldalon, stb….

Így a természetes határokat az egyének közösen tiszteletben tartják, de a többi járókelőt körülvevő határokat is, és a közlekedők közötti határokat is tiszteletben tartják. Egy természetes határ megsértése sokféle módon utalhat valami különösre. Pl.: átmászni egy oldalt parkoló gépkocsin 

A navigációs probléma:

A felvételek a járás végletesen rutinszerű alkalmait örökítették meg zsúfolt körülmények között. De nem történt egyetlen összeütközés sem. Ez nem különös. Az összeütközés elkerülése a járás kifejlettségének alapvető mutatója, az a tény, hogy a környezet használói el tudják érni, hogy ne ütközzenek egymásba, vagy valamely más természetes határba. Ez már eleve az egyének összehangolt munkájának az eredménye. Ez az összehangolt munka nem esik nehezükre. Ezt a teljesítményüket mégis lehet navigációs problémák leküzdésének szemlélni.  

Miként oldják meg a járókelők a navigációs problémát? 

A járókelők képesek különbséget tenni az egyedül járás és az együtt járás között. Először fel kell ismernünk azt, hogy együtt járunk és nem egyedül. A magányos járókelők számára különleges navigációs jelentősége van annak, ha a közeledő járókelőkben kimondottan együttes járókat ismer fel.

1. a szemközti haladási pályák megváltoztatása nélkül összeütközésre kerülne sor
2. valamint az itt leírt kultúrában elvárják, hogy a magányos járókelő megkerülje az együttesen járókat

 

Ha  a magányos járókelő keresztülvág az együttesen járókon vagy a lassan vele egy irányban haladókon az határozott társadalmi következményekkel jár. Pl.: gorombáknak minősülnek

Az együttesen járók is megkönnyítik, hogy a magányos ki tudja őket kerülni, úgy, hogy összébb húzódnak.  

Végrehajtás és felimerés: 

A navigációs probléma leküzdésének szerves része az együtt járás végrehajtása illetve felismerése. Fontos, hogy miként döntik el a járókelők, hogy ki kivel jár együtt. Mert megfigyelték, hogy valahányszor ez fontos, több-kevesebb megegyezéssel mindnyájan képesek vagyunk a dolog eldöntésére. Fel kell ismerni az együttlét és az egyedüllét ismérveit. Most már a környezet és a tevékenység vegyülékére is összpontosítani kell, mégpedig azokra, amelyek meghatározó vonása éppen az együttlét és az egyedüllét. Az együttlétnek éppen ezért vannak kategóriái. Ezekez arra, használjuk, hogy lássuk milyen együttlétet, sugároz ki magéból az együtt járás és milyen egyedüllétet az egyedül járás. A kategóriák alkalmazása kettős feladatot jelent:

1. végrehajtó munkát az egyedül vagy együtt járók részéről
2. felismerő munkát mindazok részéről, akik megfigyelik e kategóriák eloszlását a járók között

 

Felismerő munka: 

Az együtt járás környezethez kötött tevékenység. Olyan tényezők függvénye, mint az idő, hely, résztvevők. Az a fontos itt tehát, hogy hogyan ismerik fel a járók az idő, hely és résztvevők alapján, hogy a többiek, már puszta ránézésre is együttlétet alkotnak. Az együtt járást nem lehet bárhol bármikor bárkivel végrehajtani. A járók tisztában vannak azzal, hogy bizonyos kapcsolati kategóriák akár kötelezővé is tehetik az együttlétet. E miatt a kényszer miatt van, hogy az együtt járás nem helyénvalónak minősül. Pl.: idegenek egymás nyomában vagy egymással szorosan járnak

Az együtt járás idejének és személyi összetételének elbírálásához munkára van szükség. Különös figyelem irányul a rendes együttesekre, mert ez alapjává válhat annak, hogy azonosítsuk helyénvaló együttlétüket. A felismerő munka az együtt járás helyzethez kötött jellegéből fakad. Itt nincs szükség tudakozódásra. Magától értetődőnek tekintjük a dolgot. Akik szemmel láthatólag igyekeznek egymás közelében maradni, azok együtt járók, ha egy darabig valami elszakítja őket pl.: telefonpózna, akkor utána újra felújítják a korábbi közelséget. Együtt járóknak minősülnek azok is, akiket valamilyen egymásra irányuló tevékenység köt össze. Pl.: két diák egymás kezét fogva, hosszam egymásra pillantva haladt

Mit kellett figyelni??

1. kapcsolati kategóriák
2. térbeli minták
3. járók léptei
4. járók különböző fokozatú testi érintkezései
5. különböző tevékenységek, melyeket a járók a járáson kívül végeznek

 

tehát sok mindent meg lehet állapítani olyan egyszerű dolgokból is mint a járás. Pl.: kollektívák azonosítása, együttlét és egyedüllét jellegzetességei, társadalmi jelenségek normatív és morális felépítettsége 

Végrehajtó munka: 

Az együtt járás elvégzéséhez fontos, a térbeli közelség felismerhető mintájának fenntartása. Aki eltávolodik mégis, az utána igyekszik ezt kijavítani felzárkózással, léteinek lassításával, odaszólással, vagy a leszakadás későbbi magyarázatával. A térbeli közelség megrendülése alapjaiban ássa alá az együtt járás egész vállalkozását. A térbeli közelség elengedhetetlen az együttlétre irányuló tevékenységek, a testi érintés vagy a párbeszédek szempontjából. Az együtt járás közeliségének fenntartása az útiránytól és a lépések ütemétől függ. Illendő dolog bejelenteni, ha ezeken változtatni akarunk, mert ha nem jelenti be az, azt sugallja, hogy az illetőnek nem elég jó a többiek társasága. Vannak tevékenységek, melyeket az együtt járás avat helyénvalóvá és elvárttá. Pl.: társalgás, érintés, nevetés, kínálható dolgok (pl.: cigaretta, édesség) Ezek egyszerre okai és következményei az együtt járás végrehajtásának. Az egyedül járás ugyanígy teljesítménynek tekintendő. A térbeli közelség fontossága az egyedül járáskor is fontos, mert fontos, ha pl. elhalad két járókelő egymás mellett az együttlét pillanatnyinak, mutatkozzék. Akik ténylegesen egyedül vannak, olykor úgy tehetnek, mintha valakivel volnának. De mind az együtt járás mind az egyedül járás a járók vállalkozásának, teljesítményének az eredménye.