Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába

Bevezetés

 

Husserl az 1900-as évek elején megfogalmazta a tiszta fenomenológia eszméjének fogalmát.

Ezzel a filozófiai hagyományt akarta megrendíteni, hatása azonban túllépett a filozófia határain és alapvetően módosította a tudásszociológia azon kereteit, melyet korábban Scheler és Mannheim a munkásságával már kirajzolt.  

Ennek az eredménye:

1. a két eltérő gondolkodásforma, a filozófia és a szociológia között híd keletkezett
2. a német filozófiai kultúrában született eszmék befogadást nyertek az ettől jelentősen különböző amerikai elméleti hagyományba

 

Ezekben a folyamatokban, tehát a filozófia és a szociológia, valamint a német és az amerikai intellektuális kultúra közötti közvetítő folyamtokban alapvető szerepet játszott Alfred Schütz.  

Hogy miért?

Schütz ezt az újszerű látásmódot megkísérelte összekapcsolni Max Weber cselekvéselméletével, s ennek az eredménye lett az 1932-ben publikált A társadalmi világ értelemteli felépítése című monográfiája, mely akkor még nem váltott ki különösebb hatást. A nácizmus hatalomra jutása miatt Schütz-nek menekülnie kellett Bécsből, 1939-ben New York-ba ment, ahol bekapcsolódott a New School for Social Research oktatásába, és számos tanulmányban próbálta ismertetni, az amerikai gondolkodási stílusra lefordítani a fenomenológia vezéreszméit.

Schütz a Husserl által megalkotott fogalmaknak közül csak azokat állította a középpontba  (természetes beállítódás, interszubjektivitás, életvilág), melyek a szociológiai kutatások számára hasznosak lehetnek, vagyis nem a husserli filozófia átfogó értelmezéséről volt szó, hanem csak azokat a gondolatokat ragadta ki belőle, melyek a szociológia számára is termékenyítőleg hathatnak.  

A hatás az ’50-’60-as évek fordulóján jelentkezett:

Oka:

• A tudományos életbe ekkor kerültek be Schütz tanítványai, követői (Harold Garfinkel, Thomas Luckmann, Peter Berger)

 

• A fenomenológia befogadását viszonylag megkönnyítette G. H. Mead és követőinek szimbolikus interakcionalizmusa, mely intellektuális jellegében rokonítható a fenomenológiával.

 
 

* * * 

A fenomenológiai látásmód- Edmund Husserl 

Husserl kiindulópontja:

A gondolkodásunk intencionalitása, vagyis:

a gondolat nem önmagában létezik, hanem mindig valaminek a gondolata.  

Ez azt jelenti:

• A gondolkodás aktusa és gondolat tárgya között éles különbségek vannak
• A gondolat mindig feltételez valami önmagán kívülit, mégpedig azt, amire vonatkozik.

 

A fenomenológus fogalmi gondolkodása nem előfeltétel-mentes, hanem alapja a mindennapi élet természetes beállítódása. 

A természetes beállítódás azt jelenti: tudatában vagyok egy közvetlenül tapasztalható világnak, melyben a dolgok egyszerűen ott vannak, rendelkezésemre állnak.  Ennek a világnak térbeli és időbeli rendje van. A világban olyan vagyok, aki észlel, gondolkodik, érez, fantáziál stb. Naivan (reflektálatlanul) „beleélem” magam ebbe a világba. Tudom, ami rám érvényes, a környezetemben fellelhető többi emberre is. A saját környezetemet és az övékét egyazon világnak tekintem, amely -esetleg- különbözőképp tudatosodik bennünk.  

Ez a fajta beállítódás mindenfajta elméletet megelőző beállítódás. A környezet nemcsak felfogható, hanem mindenkor létező valóság.  

A természetes beállítódás generáltézise tehát: a valóságot létezőnek találom, s létezőként is fogadom el! 

A filozófus feladata az empirikus valóság elemzése, tudva, hogy ez az elemzés egyúttal része az empirikus valóságnak.

Ez tehát egy körkörösség.  

Husserl szerint ez a körkörösség így törhető szét két fokozatban:

1.fenomenológia redukcióval

2. módszeres epochéval (felfüggesztés, zárójelbe tétel) /Epoche: az elméleti gondolkodás sajátosságai/ 

Ekkor „hatályon kívül helyezzük” a természetes beállítódás generáltézisét, és felfüggesztjük mindazon kijelentések érvényességébe vetett hitet (pl. a tudományos érvényességbe és az igazságba vetett hitet), melyek a világi szférában felfogott világra és tartalmaira vonatkoznak.

Ezzel a lépéssel zárójelbe tettük a tárgyi, természetes világot.  

Mi marad a zárójelen kívül?

A gondolatfolyam a maga teljességében, az a gondolatfolyam, amelyben maga a zárójelbe tétel végbement.  

Mi a célja a fenomenológiai redukciónak?

A lényegforma megismerése.   

* 

Életvilág: A készen adott világ számunkra mint „a világ” adott. Ez az életvilág az érvényességnek az állandó talaja. 

Az életvilághoz viszonyulhatunk: 

1. a természetes beállítódás közvetlenségével, mely szerint az életvilág a gondolkodás és cselekvés horizontja, melyen túlmutató célok el sem képzelhetők.

 

2. Az adottságok „hogyanja” iránt érdeklődünk: „Hogyan jön létre az egyetemes érvényesség, a világ számunkra?”. Így reflexíven viszonyulunk a világhoz.

 

Az életvilág tehát egy kettős fogalom.  

* 

Husserl megkülönböztette egymástól az objektív és szubjektív kifejezéseket. 

Objektív kifejezések: jelentése a hangzásban vagy írásban megjelenő tartalomhoz kötődik és érthető anélkül, hogy a közlő személyre vagy a közlés körülményeire figyelemmel kellene lennünk. 

Szubjektív kifejezések: a mindenkori jelentést az alkalom, a beszélő személye és helyzete orientálja.  

* * * 

Az életvilág struktúrái- Alfred Schütz 
 

A schützi felfogás a weberi cselekvéselméleti tradíció folytatása:

Azokat a terveket, értelemtartalmakat vizsgálta, melyeket a cselekvők előre kialakítanak magukban.

A mindennapi élet interakcióiban részt vevők és a társadalomkutatók egyaránt a tervek megértésére törekednek, csak különböző célból és különböző módszerrel.  

Mivel az emberek gondolatvilága egymás számára közvetlenül nem hozzáférhető, a megértés csak úgy mehet végbe, hogy a megfigyelt cselekvésből kiindulva rekonstruáljuk a cselekvő indítékait, terveit. Ezt a rekonstrukciós feladatot könnyebben elvégezhetik azok, akik a cselekvővel közvetlen interaktív viszonyban állnak, mivel folyamatosan követhetik a cselekvést, és a cselekvővel közös relevanciastruktúrákkal rendelkeznek. A külső megfigyelő helyzete (pl. a társadalomkutató helyzete) már nehezebb, mivel csak a cselekvés töredéke válik számára nyilvánossá, és a cselekvőtől eltérnek a relevancia-szempontjai. 

A cselekvés megértésének esélyét a „racionális cselekvés” modellkonstrukciója  fokozhatja. Ha racionális cselekvésről beszélünk, feltételezzük a cselekvési tervek közötti választást. Ez a választás megkívánja:

1. a kiinduló állapot definiálását
2. az elérni kívánt állapot, cél ismeretét
3. azoknak az eszközöknek a meghatározását, melyekkel közelíthetünk a célokhoz.

 

A mindennapi életben a racionalitást elsősorban az jelenti, hogy meghatározott, társadalmilag jóváhagyott szabványokat követünk. A szabványok, a normák eredetét nem vizsgálják az interakciók résztvevői, hanem a szokások erejénél fogva magától értetődőnek fogadják el. A racionális cselekvés tehát a mindennapi életben megszokottan kialakult különböző tipikus helyzeteknek való megfelelés: az a racionális, ami tradicionális.  

Schütz szerint a mindennapi élet helyzeteiben csak részben valósul meg a racionális cselekvés modellje, azért részben, mert az a racionális, ami a hagyományokhoz képest racionálisnak tartható. Ugyanakkor ha a megszokottra vonatkoztatunk, akkor az értelmezés alapja nem problematizálódik, hanem magától értetődően tölti be ezt a funkciót.  

Ez a modell Schütz-nél azt az ideális állapotra vonatkozó utalást jelenti, ha a cselekvő ismerné mindazokat az elméleteket, melyek a társadalomtudós szerint relevánsak, akkor miképp cselekedne a legmegfelelőbb módon? Ezzel a feltételezéssel a társadalomtudós olyan mintákat alkothat, amelyekkel „mérheti” a cselekvés racionalitását, sőt előre jelezheti a racionális cselekvés bekövetkeztét és következményeit.  

Az életvilág jellemzői (még mindig Schütz) 

Az életvilágot mindig mint adott világot tapasztaljuk, úgy, mint természeti és szociális környezetünket. Ez az életünk problémátlan, kétségbevonhatatlan talapzata.  

A mindennapi élet világában a cselekvő és gondolkodó emberek tudása nem homogén:

Schütz a következőképp jellemezte a tudást:

1. Inkoherens tudás: az egyének különböző irányú érdeklődései eltolódnak
2. Csak részlegesen tiszta tudás: mert nem törődünk az okokkal, az igazságokkal, a megalapozott bizonyságokkal. Pl.: pénzzel fizetünk anélkül, hogy a pénz történelmi létrejöttét kutatnánk
3. Inkonzisztens tudás: összeférhetetlen kijelentéseket egyformán érvényesnek tart, nem kívánja logikailag egyeztetni a tudást

 

A mindennapi életben cselekvők és gondolkodók számára viszont a saját tudásuk egységesen koherens, tiszta és konzisztens alakot ölt.

Meghatározott embercsoportba való beleszületés a kulturális minták kész sémáit kínálja fel, mely sémákat az elődök tekintélye támaszt alá. A kulturális minta a társadalmi világ értelmezéséhez kész recepteket tartalmaz. Tehát ez a recept értelmezési séma, de egyben cselekvési előírás is, melyet ha követünk, a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb eredmény érhető el.

  Ez mindaddig így működik, még bizonyos előfeltevések változatlanul érvényesek. Ezek a következők: 

1. Amíg a társadalmi élet olyan marad, mint amilyen volt
2. Amíg a problémák azonosak, addig a megoldások is azonosak
3. Amíg bátran támaszkodhatunk a különböző tekintélyektől megtanult tudásra
4. Amíg elég csak tudomást szerezni az események általános típusáról, hogy tudjuk kezelni őket
5. Amíg a csoporttagok is hasonló recepteket, sémákat követnek

 

Ha ezen feltevések közül csak egy is megdől, a szokványos gondolkodás tarthatatlanná válik, és megtörik a hagyományok folytonossága.  

Elővilág:

Voltak elődeink, akikre már nem vagyunk képesek hatni, de tetteik befolyásolják cselekedeteinket. Ez a világ változatlan, lezárt és változtathatatlan. Az elővilág tapasztalatait a hagyományok közvetítik. 

Utóvilág:

Lesznek utódaink, akiket szintén nem tapasztalhatunk, de hozzájuk igazíthatjuk cselekedeteinket . Ők az utóvilág leendő lakói. Ez a világ nyitott és meghatározhatatlan. A kapcsolatot e tekintetben is a nemzedékek biztosíthatják.  

E két világ közé ékelődik a saját világunk, melyet kortársainkkal osztunk meg.   

A kortársainkkal való viszonyunkat jellemzi:

1. ti-beállítódás
2. mi-beállítódás

 
 

Schütz életvilág fogalmának R. Welter a következő jelentésrétegeit különítette el: 

1. Az életvilág a világ centrumában álló szubjektum elsődleges, alapvető, személyes világa; azza nem egyszerűen a mindennapi világ, hanem a mindenkori és mindennapi világa, a számára releváns történések szelete
2. Egy „objektív értelemként”, azaz egy közösség mindennapi common sense-hez tartozóként megjelölt kultúra tudáskészletének totalitása
3. A mindennapi tapasztalatok keretfeltételeinek összességét megjelölő időbeliség, térbeliség, szocialitás
4. A „metafizikai konstansok” (Interszubjektivitás, történetiség, végesség) összességére utaló fogalom.

 
 

Interszubjektivitás (Schütz) 

A társadalmi világ közös produktum: elődeink, kortársaink és utódaink egymáshoz illeszkedő tapasztalatán épül fel.  

A társadalmi világ, és a róla alkotott tudás nem privát, hanem interszubjektív.

Schütz szerint az Interszubjektivitás legfontosabb összetevői:

1. A nézőpontok kölcsönössége
2. A tudás társadalmi eredete
3. A tudás társadalmi eloszlása

A nézőpontok kölcsönösségének generáltézise azt jelenti, hogy a tudás objektív és anonim, azaz független a helyzetdefinícióktól. A világról alkotott tudásom csak kis részben fakad közvetlen tapasztalatokból, legnagyobb részét másoktól (szülőktől, tanároktól) tanulom meg, vagyis társadalmi eredetű. Ez a tudásátadás a mindennapi nyelv szókincsével történik, s recepteket, tipizációkat foglal magába. (ha pl. nyelvet akarok tanulni, tudom, hogy nyelvtanárhoz kell mennem, ha beteg vagyok, tudom, hogy orvoshoz kell mennem). 

A tudományos gondolkodás konstrukciói (Schütz) 

Bár Schütz elemzései alapvetően az életvilág, a mindennapi tudás vizsgálatára irányultak, a tudományos típusú tudással is foglalkozott. A tudós helyzete szerinte az idegen helyzetére hasonlít. Amikor egy idegen új, saját csoportot keres, hogy otthont leljen, arra kényszerül, hogy megismerje a csoport számára magától értetődő kulturális mintát, mert ez az alkalmazkodás előfeltétele. Ehhez hasonló a társadalomtudós helyzete is, de neki a célja nem a vizsgált életvilágba történő beilleszkedés, hanem csupán a megismerés.  

A természet és társadalomtudomány között alapvető különbségek vannak:

• A természettudós maga dönti el, hogy a természet univerzumának mely szelete releváns vizsgálódása számára, önmagában a természetben nem rejtőzik relevancia, ezt a megfigyelő tudós kiválasztó és értelmező tevékenysége hozza létre
• A társadalomtudós helyzete ettől eltér: a társadalmi világ önmagában már strukturált, meghatározott relevancia és jelentésszerkezetek orientálják a benne cselekvő és gondolkodó embereket. A társadalomtudós konstrukciók másodlagos konstrukciók, mivel ráépülnek a mindennapi életben létrejött gondolattárgyakra. Ezektől nem vonatkoztathat el, kutatásai számára értelmezési keretet adnak. A társadalomtudomány célja a társadalmi, azaz különböző jelentésekkel felruházott valóság magyarázata. A társadalomtudós egyfelől benne gyökerezik a társadalom mindennapi életében, nem csak mert a tudós is éli a mindennapi életét, hanem mert vizsgálódása a társadalmi eredetű tudáshagyományban zajlik. Másfelől pedig a kutató kollégákhoz kapcsolódik, így túllép a mindennapi világ életrajzi helyzetén. Hogy ezt megtehesse, közömbös megfigyelővé kell válnia, ki kell lépnie a mindennapi élet relevanciastruktúráiból.  A relevanciát már önmaga fogalmazza meg a tudományos problémára tekintettel.

 

A társadalomtudós feladata tehát kettős:

• nem feledkezhet meg a szubjektív jelentésszerkezetekről, azaz a mindennapi élet jelentésadásairól, mert e nélkül a társadalmi valóság tűnne el a kutató szeme elöl
• ugyanakkor a szubjektív jelentéseket objektíven kell kezelnie, egy más szerkezetű tudáskészletben

 

A tudományos konstrukcióknak három követelménynek kell eleget tenniük:

-Logikai konzisztencia: az objektív érvényességet szavatolja a kutató által megalkotott rendszer világosságával és tisztaságával

-Szubjektív értelmezésre törekvés: vagyis a kutató modelljét vissza lehessen vezetni a vizsgált egyén cselekvő tudatában megjelent értelemre

-A megfelelés követelménye: azaz a társadalomkutató konstrukcióinak összhangban kell lenniük a társadalmi valóság köznapi tapasztalásából fakadó konstrukciókkal.  

* * * 

Az etnometodológia- Harold Garfinkel 

Akik/Amik hatottak Garfinkel etnometodológiai módszerére:

-Parsons

-Schütz

-Etnológiai lingvisztika

-Szimbolikus interakcionizmus

-Austin, Wittenstein nyelvértelmezései 
 

Rövid történet:

• Garfinkel első jelentős kutatása ez esküdtszékek működésére irányult. Az érdekelte, hogy mire és hogyan alapozódik az esküdtek tudása, mi az a „common sense”, melynek birtokában döntenek?
• Ebből a kutatásból alakult ki az etnometodológia, mint önálló tudásszociológiai elemzési mód.
• 1967-ben jelent meg programadó munkája Etnometodológiai tanulmányok címmel.
• Kutatási eredményei iránt azonban nem annyira a szociológusok, inkább az antropológusok érdeklődtek.
• A ’60-as évek végére önálló iskolává fejlődött az etnometodológia
• Az etnometodológia eredményei beépültek más megközelítésekbe, így az etnometodológia, mint önálló tudományos iskola, fokozatosan elhalt. A követők már nem alkotnak viszonylagos zárt közösséget.

 

Garfinkel szerint a társadalmi világ tanulmányozása elkülöníthetetlen azoktól az interpretációs eljárásoktól, amely által a világ konstituálódik.

Az etnometodológia azt vizsgálja, hogyan alakul ki, hogyan lehetséges a valósággal kapcsolatos értelemátadás.

Azzal, hogy a mindennapi tudásra vonatkozó szociológiai tudást vissza akarta vezetni a mindennapokba, azt célozta meg, hogy a szociológia mentes legyen az objektivizmustól, hogy a szociológus ne torzítsa el azt a jelentést, amit a mindennapi észjárás adott a jelenségnek.

Az etnometodológia arra irányul, hogy a kompetens, racionálisan cselekvő individuumot megfigyelje, és feltárja, hogy az individuumok cselekvéseiben miképp konstituálódik a társadalmi realitás.  

Az etnometodológia tehát azon módszerek felfedezésére irányul, melyekkel a társadalom tagjai a mindennapi cselekvéseiket racionálisan megvalósíthatják és gyakorlati szempontból összefoglalhatóvá, beszámolóképessé teszik.  

Az etnometodológia kifejezésben az „etno” arra utal, hogy a módszert nem a kutató szociológus alakítja ki, ő csak megkísérli feltárni a cselekvő társadalmi személyek által használt módszereket. A „laikusok módszertanát” használja. 

Az etnometodológus számára nem az az érdekes, hogy miért hajtottak végre meghatározott cselekedetet az emberek, hanem hogy miképp hajtották végre: tehát hogy a társadalom tagjai miképp oldják meg azt a feladatot, hogy a világot, melyben élnek, lássák, leírják és magyarázzák.  

Az empirikus szociológiai kutatások alapvető módszerei az interjúkészítés, azon kódolása, feldolgozása és értelmezése.

Az etnometodológus nem ért egyet ezekkel, mert szerinte az interjú nem valós struktúrát erőltet az emberekre.  

Garfinkel éppen ezért, hogy ezt a hibát kiküszöbölje, Husserlt követve, elválasztotta az indexikus kifejezéseket az objektív kifejezésektől.  

1. Indexikusnak nevezte azokat a kifejezéseket, amelyeknek az értelmét a hallgató csak úgy rögzítheti, ha ismeri a kifejezést használó:

-élettörténetét

-szándékát

-a közlés szituatív és szövegbeli körülményeit

-a beszélő és hallgató közötti interakciós viszonyt.  

Ezek a kifejezések nem függetlenek azoktól a társadalmilag strukturált alkalmaktól, amelyekben alkalmazzák.  

2. Objektívek azok a kifejezések, amelyeknél az említett interpretációs szabályoktól eltekinthet az értelmező. Személyekre, helyekre, tárgyakra, eseményekre stb. vonatkoznak , s ezeket a mindennapi konkrét megjelenések speciális egyediségében ábrázolják. Ez az ábrázolás reflexív.

 
 

Garfinkel elemzései arra irányultak, hogy a társadalmi cselekvések résztvevői miképp mutatják fel egymásnak tevékenységeik racionális elszámolhatóságát. Az etnometodológiai vizsgálatok nem egy társadalom felett álló racionalitást mutatnak ki, hanem a szituációk rutinizált problémamegoldásait, azaz a szituációkra vonatkoztatott racionalitást.  

A kifejezések jelentését nyelv és a gyakorlat kontextusok együtt határozzák meg, mégpedig úgy, hogy e kettő a résztvevők szempontjából nem válik el, hanem az előfordulás helyétől, idejétől függően az érintettek számára magától értetődő tudásként jelenik meg- ezért racionalitás.  
 

Harold Garfinkel: Az „etnometodológia” kifejezés keletkezése 

     Garfinkel elmeséli, hogy 1945-ben egy bírósági tárgyalás során rejtett mikrofonokat helyeztek el az esküdtek szobájában, amit Garfinkel is meghallgatott. Ezek után úgy érezte, beszélnie kell velük, és ki kell derítenie, mit mondanak el ahhoz képest, amit korábban, maguk között beszéltek. Arra kereste a választ, hogy milyen alapon tudják az esküdtek, hogy mi is a munkája egy esküdtnek, mi teszi őket esküdtté?

     Azt találták, hogy az esküdtek nem akartak köznapiak lenni, jogszerűek akartak lenni, ugyanakkor igazságosak is. Nagyon komolyan vették az esküdtek a munkájukat.

     Mikor Garfinkel az erről készülő tanulmány írásán fáradozott, akkor „álmodta meg” az etnometodológiai kifejezés fogalmi hátterét.

     Az „etno” Garfinkel számára azt jelenti, hogy az esküdtek számára úgy elérhető a társadalom köznapi tudása, mint egy tetszőleges dologra vonatkozó konkrét köznapi tudás.  

     Garfinkel szerint talán hiba volt ezt a kifejezést bevezetni, mert „életre kelt valahogy”.  
 
 

Hugh Mehan- Houston Wood: A társadalomtudomány etnometodológiai bírálata 

     A bírálat:

     A szociológusok a deduktív magyarázati modellre szorulnak. Ez egy eszményi modell, mert a szociológusok jól tudják, hogy az elméleteikben leírt fogalmakat és viszonylatokat nem lehet közvetlenül megfigyelni.  

Még a természettudósok:

• közvetlenül mérik a jelenségeket,

A szociológusok:

• mutatókon keresztül mérik fogalmaikat.

 

A szociológusok azért szorulnak mutatókra, mert nem a történések tapasztalati tartalma, hanem az oksági magyarázatok érdeklik őket.  

Trow: az empirikus mutató nem más, mint megfigyelhető jele annak, hogy az egyén vagy csoport nem megfigyelhető jellegzetessége csakugyan fennáll.  

Azonban Schütz okfejtésének lényege, hogy a természettudományok közvetlenül, a társadalomtudományok pedig csak közvetve mérnek .  

A szociológia diszciplínája arra épül, hogy bár meglehet, hogy nem úgy mérik a jelenséget, mint ahogy a fizikus méri a fény sebességét, de a szociológus kész feltételezni, hogy közvetve mégis csak utalni tud rá.  

A bírálat szerint a szociológusok idegen, elvont sémát erőltetnek kutatásuk alanyaira.

A közvetlen megfigyelés akár terepen, akár laboratóriumban nem jellemző a szociológiára. A szociológus legtöbbször kérdéseket tesz fel az embereknek, tehát kérdőívezik, majd ha kellő számú kérdőív készült el, akkor a szociológus táblákba foglalja a válaszokat, majd a válaszokat „objektív számokkal” váltják fel, melyek táblákba kerülnek. A táblázatok számadatain matematikai műveleteket végeznek el, hogy kiderüljön, a szociológus valósága egybevág-e a teremet talált valósággal.  

Cicourel azt állítja, hogy a szociológiai adattáblák nem tükrözik híven a mindennapi élet sokszínű valóságát. 

A bírálók szerint az a probléma a szociológiával, hogy:

• „elvonatkoztat” a vizsgált jelenségtől, de nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy
• az elvonatkoztatás során szisztematikusan eltorzítja mindazt, ami a köznapi észjárás szerint eredetileg vizsgálni kívánt jelenség volt: az emberek tényleges, mindennapi társas életét

 

A kódolás folyamata :

• elrejti, hogyan élik át a megkérdezettek azt a társadalmi jelenséget, amelyről kérdezik őket
• elleplezi a kérdező és a megkérdezettek közti társas interakció személyes-szimbolikus jellegét

 

A társadalomkutatókat nem maguk a tevékenységek, hanem a róluk szóló beszéd érdekli elsősorban. A kérdezés már elve struktúrát visz a válaszba.  

A másodlagos adatok értelmezése: a fent említett problémákat a szociológusok úgy próbálják elkerülni, hogy olyan anyagokat elemeznek, melyeket mások, más célokra gyűjtöttek össze.  

A bírálat összegzése:

• Az etnometodológus szerint az interjú olyan struktúrát erőltet a megkérdezettre, amely nem feltétlenül vág egybe a megkérdezett mindennapi életével.
• Az interjú szerkezete sem feltétlenül a mása annak a módnak, ahogy az emberek a mindennapi életükben a döntéseket hozzák.
• A kódolás során a valóságos emberi helyzetek logikai kategóriákká változnak, melyben már nyoma sincs a mindennapi életünk logikájának
• A kódolás során az „objektívvé vált” adatokkal való manipuláció történik
• A szociológusok úgy kínálják fel a kapott eredményeket a kollégáknak és a nyilvánosságnak, mintha a társadalom életének leírásai volnának.
• A szociológia azért, hogy társadalmi tudománnyá váljék, elidegenedett mindentől, ami társadalmi.

 
 

Barry Smart: A fenomenológikus szociológia- alternatív szociológia? 

A szociológiai módszertan körüli kétkedés, bizonytalanság és kritika újjáéledése nagyszámú olyan problémát állított reflektorfénybe, amelyet a szociológusok hosszú ideig elhanyagoltak.

A hagyományos szociológiai módszertan elégtelensége körüli viták legtöbbjének középpontjában az a kérdés állt, hogy

• a pozitivizmus
• a neopozitivizmus
• az empiricizmus

vajon alkalmasak-e a társadalmi világ tudományos megértésére?  

A pozitivista és az empiricista szociológia bírálatának kifejlődésével egy időben felmerült egy „alternatív” álláspont:

Egy fenomenológikus szociológia kialakulásának igénye.  

Azonban a fenomenológikus szociológia és az etnometodológia megjelenésének egyik következménye az volt, hogy a szociológia belső változatossága tovább nőt, mert hozzávetődtek a már bevett szociológiai megközelítésekhez.  

A szociológusok megosztottak voltak:

• egy részük szerint a fenomenológikus szociológia és az etnometodológia nem szociológia
• mások szerint csupán új néven futó, régi gyakorlat
• egy kis részük szerint felülmúlja a hagyományos szociológiát is

 

A fenomenológia és a szociológia viszonya tehát bonyolult. 

Smart egy „radikálisan új szociológia”, egy fenomenológikus szociológia elgondolására összpontosít a tanulmányában.  

A fenomenológiai szociológia olyan szociológiai megközelítések kritikáját nyújtja, melyek lekicsinylik a társadalmi-kulturális és fizikai világ közötti különbségeket. Ezért az „új” szociológia megjelenésének egyik fontos következménye a szociológiai munka feltételezéseinek, módszertanának és természetének újra átgondolása.  

Az újra átgondolások középpontjában az a kérdés állt:

Mi a jelentősége a természeti vagy fizikai jelenségek és a társadalmi jelenségek, a természeti vagy fizikai „világ” és a társadalmi- kulturális „világ” megkülönböztetésének?

A hagyományos szociológia fenomenológikus-szociológiai bírálata általában azt hangsúlyozza, hogy

• a hagyományos szociológia naiv módon a természettudományokat fogadta el a társadalomtudomány modelljéül, pedig köztük módszertani különbségek vannak!!!

 

A különbségek a természet és társadalomtudomány között:

• a fizikai jelenségeknek nincs belső jelentésstruktúrájuk
• a társadalmi jelenségeknek van

 

• a szociológus jelentésekből összetevődött világot vizsgál. De ahhoz, hogy a társadalmi jelenségekről be tudjon számolni, a már eleve strukturált társadalmi jelenségeket vizsgálja meg.
• A természettudós ellenben olyan jelenségekre ügyel, amelyek a megismerés számára nem strukturáltak

 
 

A fenomenológikus szociológia és az etnometodológia a társadalmi világot úgy tárgyalják, mint nyelvi és megismerési világot, a szociológia feladata pedig az, hogy leírja azokat a folyamatokat, melyek során a társadalmi világ beszámolók, olvasatok és értelmező eljárások útján megalkotódik.  

A szerző szerint a fenomenológikus szociológiát úgy tekinthetjük, mint az uralkodó felfogást képviselő hagyományos szociológia kiegészítését, de nem mint alternatíváját!!! 

A fenomenológikus szociológia bírálat a pozitivista-empirista módszerek azon feltételezésére összpontosít, mely szerint a természettudományok módszertani eljárásai megfelelőek a szociológia számára. Nem csak azt kérdőjelezi meg, hogy ezek az eljárások alkalmasak-e a társadalmi valóság tanulmányozására, hanem vitába vonja a tudományos szociológia egész kérdéskörét, annak alapkoncepcióját.  

A fenomenológikus szociológia nem pusztán a szociológiai vizsgálódás kiszélesítésére irányuló javaslat, hanem bírálata a hagyományos szociológiai módszereknek, melyek nem akarnak tudomást venni arról, hogy a szociológus érintve van és függ a mindennapi világtól, mint munkájának nyersanyagától.

Fenomenológiai szempontból a kutatás alapja a mindennapi élet megértése, mert azok központi jelentőségűek mindenfajta kutatás számára.  

A szociológia fenomenológikus bírálata:

1. A hagyományos szociológia „természetes beállítódása”
2. a szubjektív-objektív megközelítés
3. a makro-mikro megközelítés

 

A fenomenológikus szociológia értelmében a szociológusnak elméleti álláspontot kell felvennie, a háttérbe kell húzódnia, és a mindennapi világra kell reflektálnia, hogy képes legyen az adottnak vett tapasztalatok újonnan való megcsodálására vagy vizsgálatára, áttekintésére.  

Vitatott kérdés továbbá, hogy az etnometodológiát a fenomenológikus szociológia egy típusaként fogadjuk-e el?

Garfinkel úgy mutatja be az etnometodológiát, mint olyan szempontot, mely igen radikálisan eltér a hagyományos szociológiai munkától.