Fiatalnak lenni…

(sűrű leírás)

Lelkesen és magabiztosan vágtam neki a megfigyelésnek. A címbéli téma kedves volt a szívemnek, mert magam is fiatal vagyok, ráadásul szociológuskezdeményként nyitott szemmel járok a hétköznapokban világában. Arra gondoltam, most majd jól leírom mindazt, ami egyébként is régóta kikívánkozik belőlem, mi sem egyszerűbb feladat ennél. … Persze másként alakult. Hamar ráébredtem, hogy kicsit magasan van az orrom, és hogy az az általam élesnek és pontosnak tartott nyitott szem a hétköznapi életben úgy fókuszál (ha egy igazi megfigyelő szeméhez viszonyítjuk), mint a háromnapos részeg emberé. Ráadásul nem számoltam azzal a nem elhanyagolható aprósággal, hogy később összegeznem kell majd a látottakat egy írásos dolgozat formájában.

            Két dolog okozott nehézséget munkám előkészítésében. Először is a megfigyelési szempontjaim túlontúl halvány körvonalai aggasztottak. Nem tudtam megfogalmazni magamnak, hogy melyek azok a megcélzott empirikus következtetések, amelyek többletértelmet adnak majd a dolgozatomnak. Csak sejtettem, hogy szeretném megfigyelni a fiúkat és a lányokat külön-külön. Kik azok, akik együtt vannak, hogyan viselkednek a párok és hogyan a szinglik. Szerettem volna elcsípni esetleg egy-egy „vadászatot” (népszerűbb kifejezéssel élve: udvarlási fázisban vagy még azelőtti állapotban lévő fiú-lány kapcsolatot). (Ez irányú vágyam egyébként beteljesedett mindkét megfigyelésre szánt estén.) Elhatároztam, hogy figyelni fogom a populáció öltözködési szokásait. Azt hiszem, ma már kevéssé igaz a bölcs mondás, miszerint nem a ruha teszi az embert. Ha nem is a szó szoros értelmében „teszi”, de sokat elárul viselőjéről. Végül pedig a kommunikáció. Odaérve a helyszínre, ez okozott a legnagyobb nehézséget, ezt találtam ugyanis a legmegfoghatatlanabbnak. Leírni, ki mit csinál. Hogyan csinálja… és a találgatások: vajon miért csinálja?

            A második nehézség ez utóbbiból kérdésből fakad. Minden kis szociológus tudja, hogy legyen szó a megfigyelésnek bármilyen fajtájáról, objektívan kell vizsgálnunk. Erre a problémára a következő megoldással szolgálhatok: az alábbiakat a tőlem telhető legnagyobb fokú objektivitással jegyzem (megjegyzem: a jegyzetem nem ilyen).

2007. május hetedikén tehát megérkeztem a Sörkert nevezetű Szeged-belvárosi vendéglátó ipari egységbe pontosan fél nyolckor. Kellemes idő – érzésem szerint tizennyolc és húsz fok közötti meleg tavaszi este - volt, noha az esőt nem lehetett kizárni. Éppen elkezdődött a szürkület. Aznap volt a magyar érettségi. Erre külön kíváncsi voltam, lesz-e vajon olyan „elvetemült” végzős gimis, aki két sorsdöntő vizsga közötti estéjét ott tölti majd a Sörkertben. Hát nem volt. Biztosan legalábbis nem tudtam ezt megállapítani senkiről. Elfoglaltam egy helyet – egy egész asztalt kettő paddal – a bejárattól balra, egészen a fal mellett. Elmésen stréber diáknak álcáztam magam mégpedig úgy, hogy egy könnyű ital társaságában (kisfröccs, később kávé) először is olvasást színleltem (Nigel Barley – Egy zöldfülű antropológus kalandjai, Typotex, 2006), aztán egy kisalakú sima füzetet vettem elő és úgy csináltam, mintha a könyvből jegyzetelnék ki bizonyos gondolatokat, de – mintha át kellene fogalmaznom – közben sokat „gondolkodtam”, így aztán alkalmam nyílt össze-vissza nézelődni, mint azt szokta az ember elmélkedés közben, ugye. Be kell vallanom, hogy időről időre fegyelmeznem kellett magam ez ügyben, mert körülbelül félóránként azon kaptam magam, hogy már tíz perce csukva van előttem a könyv. Egy alkalommal le is lepleztek.

Körülbelül tíz perc telt el azzal, hogy rendezzem soraimat mindenféle értelemben (de legfőképpen a lelki ráhangolódás értelmében – fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá! -helykeresési pánik). Mikor aztán ezt az időszakot szerencsésen túléltem, észlelni kezdtem a környezetem.

A Sörkert két részre osztott tér. Van egy fedetlen, sötétebb oldal, amelyet csak az utcai lámpák fénye világít meg (itt ültem én, szemben a térrel). Nappal nem kell azon gondolkodni az ideérkezőnek, hogy hova üljön, de amint elkezdett komolyabban sötétedni, az emberek igyekeztek céljaiknak megfelelően választani ülőhelyet maguknak. A másik oldal ugyanis egy kb. 5m*5m-es fehér sátor alatti 12 padot takar, ahol mesterséges fényben sütkérezhetnek a fiatalok. Ez a rész megfigyelésem előrehaladtával egyre zsúfoltabb lett. Ide ültek a nagyobb baráti társaságok és a csocsóra várakozók (mert a csocsóasztalok a világos térrész mögött voltak). Ezek mellett a „világos” asztalok mellett szinte kivétel nélkül nem szerint megosztott csapatokat láttam. Míg az én oldalamon eleinte többnyire egyneműek voltak az egy asztalánál ülők, és kisebb létszámúak az asztaltársaságok. Megérkezésemkor nyolcvan-kilencven embert számoltam össze egybevéve mindkét részt.

Érdekes első benyomás volt az alapzaj. Amit hallottam, egy nyugodtan dolgozó méhkasra emlékeztetett. Csendes zümmögés. Eleinte egyetlen kiugró hang sem ütötte meg a fülemet. A Somogyi Könyvtár felőli (tehát a sötét) oldalon, a kettő-négyfős asztaltársaságok közül 19.30-kor a legtöbbet abból a felállásból lehetett látni, amikor kettő fiú egymással szemben ül, pontosan a padok közepén, és laza testtartással (például a pad alatt kinyújtott, keresztbe tett lábakkal) beszélgetnek. A mennyiségi rangsorban rögtön ezután az egynemű asztaltársaságok következtek, azaz a lánybarátok és a fiúbarátok, akik többnyire asztalonként három-négy fővel képviselték magukat (sötétedés után ez a szám akár tízig is emelkedhetett). Utánuk következtek a vegyes társaságok (távozásomkor szinte már csak ilyeneket lehetett látni; számuk az előzőhöz hasonlóan nőtt), végül pedig: sikerült felfedeznem kettő olyan asztalt, ahol egy fú és egy lány ült egymással szemben – róluk hallunk még.

Dolgozatom következő részében négy olyan asztal(társaság)ról fogok írni, amelyeket volt szerencsém egész este megfigyelni.

A már megjelölt első megfigyelési pontról (ahol ültem) remek kilátás nyílt a térre. Hozzám képest két óránál, tőlem körülbelül hat méterre egy vegyes asztaltársaságban egy rózsaszín baseball sapkás lány ült. Hosszú festett-szőke haját majdnem szünet nélkül igazgatta. Nem is igazgatás volt az, hanem inkább pótcselekvéssel elegy kacérkodás, lévén, hogy vele szemben egy fiú ült. Volt velük még egy barnahajú lány – később pedig még kettő érkezett. A sapkás lány szemmel láthatóan azon volt, hogy elnyerje a srác kegyeit. Keresztbe tett lábbal ült, az átlagnál szélesebb gesztusokat és nagyobb hangerőt használt. Előrehajolva beszélt, szavait sűrű főbólintásokkal nyomatékosította. Egy alkalommal volt szerencsém mögötte állni a pultnál, ekkor észleltem, hogy erőteljes és édes illatfelhőbe burkolózott. Őt nézve az a benyomása támadt az embernek, hogy egy viedoklipből szedi a mozdulatait. Abban a fél arcát eltakaró sapkában néha egészen úgy mozgott, mint egy kövér afroamerikai nő, holott ez bőrszínével (europid) és testalkatával (vékony, formás) is ellentétben állt. 20:40 körül ő volt az a személy a szórakozóhelyen, aki a leginkább felhívta magára a figyelmet széles mozdulataival.

A világos rész szélén hozzám képest három óránál, a második padsorban egy fiú és egy lány ült egymással szemben, a padoknak pont a közepén. Megfigyelési pontomról csak a fiú arcát láthattam – 22 és 25 év közötti bajuszos fiatalemberről van szó, aki farmerdzsekit, az alatt pedig sötét színű ruhákat viselt. A lány hosszú, barna haját hátul egyszerűen összefogva hordta, barna, hosszú ujjú felsőt és farmert viselt. Mindketten kissé hátradőlve ültek (kicsit olyan volt, mintha karót nyeltek volna). Noha térben közelebb voltam hozzájuk, mint az előző bekezdésben tárgyalt asztalhoz, mégsem hallottam egyetlen szavukat sem. Gesztusokat szinte nem is használtak. Csendes beszélgetés folyt közöttük, de olyan, mintha csupa titkot osztanának meg egymással – feltűnés nélkül. Ritkán láttam kettejük között szemkontaktust, azaz inkább oldalra vagy fölfele nézve beszélgettek, ami zavar benyomását keltette bennem. Körülbelül nyolc óra tíz perckor társaságot kaptak, egy húszéves körüli punk-kinézetű fiatalember személyében. Ez a fiú (punk-körökben divatos) két oldalt alányírt frizurát viselt, emellett szakadt farmert és világos farmerdzsekit, hátán valamilyen együtteses felvarróval. A bajuszos (eddig csendes) fiatalember egyszerre megélénkült. Hirtelen heves beszélgetésbe kezdett az új vendéggel, de olyan módon, hogy a vele szemben ülő lányról eztán már tudomást sem vett. Még mosolygott is – ennek a srác érkezése előtt írmagját sem láttam az arcán. És egy-egy szavuk már elhallatszott az én fülemig is, tehát láthatóan megnőtt ott a kedv. Nem úgy viszont a lány kedélyállapota. Felteszem, ő nem ismerte az újonnan érkezőt, és nemigen tudott integrálódni a fiúpajtási beszélgetésben. Amit láttam: nem szólt többet, hanem hátradőlt és hosszan elnézett oldalra. Ebből a statikus állapotból körülbelül 20.40-kor mozdult csak ki, amikor is még három ember érkezett az asztalukhoz. Ekkor ő is beszélgetnivaló után nézett, de nem a bajszos fiút választotta ehhez társnak. Egyetlen közös lépésükként eztán már csak annyit tudtam megállapítani, hogy továbbra is egymással szemben maradtak, azaz együtt mozdultak balra nagyjából egy fél métert, hogy elférjenek a többiek.

Közvetlenül előttem három húsz és huszonöt év közötti francia fiú foglalt helyet. (Szemben velem egy, háttal kettő.) Nagyon érdekes volt őket figyelni, mert egészen máshogy viselkedtek, mint körülöttük bárki (a „bárki” alatt itt honfitársaimat értem). Úgynevezett deszkás cipőt viseltek mind a hárman. Ruháik sötét színűek voltak. Úgy ültek ott, mintha csak otthon volnának: nagyon görbe háttal, lábukat a padra feltéve. A legkülönösebb mégis az volt, hogy úgy beszélgettek egymással ott a Sörkertben (80-100 ember között), mintha egyedül volnának az egész világon. Ez leginkább a szemükön látszott, vagyis azon, hogy eszük ágában sem volt másvalakire/valamire nézni, mint arra az asztaltársra, aki éppen beszélt. Mintha egy búra alatt lettek volna, amin ők nem is látnak keresztül. Ezt a szoros kapcsolattartást eleinte azzal magyaráztam, hogy valószínűleg mély és komoly dolgokról beszélgetnek, mert az átlagnál kissé halkabban szóltak egymáshoz. Később azonban egyre vidámabbak lettek, de (20.45-kor történt távozásukig) a csak egymásra koncentrált figyelemből semmit sem vesztettek. Így volt ez akkor is, amikor a padok között szalonozva elhagyták a terepet – mintha nem vennék észre az időközben egyre nagyobb létszámú (és zajosabb) gyülekezetet.

Tőlem jobbra, a szomszéd asztalnál (pontosan három óránál) négy tizenhat-tizenhét év körüli srác ült. Ők ott voltak már, mielőtt én megérkeztem és tovább is maradtak nálam. Ketten közülük ikertestvérek. Nekik vállig érő, vékony szálú, fekete hajuk volt, és csupa sötét ruhát viseltek: fekete bőrkabát, fekete farmer, sötétkék és szürke felső. Szintén hosszú hajú pajtásaik hasonlóképpen öltöztek fel az aznap esti kiruccanásra. Ezek a srácok végig ott voltak tehát amíg én is, és szerencsés (?) közelség miatt volt alkalmam alaposan megfigyelni őket. Az első negyven perc (tehát 19.30-tól kb. 20.10-ig) azzal telt el, hogy valamelyikük mobiltelefonját vizsgálták. Mind a négyen középre hajolva nézték a kis képernyőt. Nem volt előttük ital, egyszer sem hagyták el a helyüket. Amikor aztán a telefonszemlét elvégezték, csendesen beszélgettek tovább. Az én fülemig csak néhány szavuk jutott el: ezek mind káromkodások voltak egyetlen kivétellel, amikor is az egyik fiú így kiáltott: „world of warcraft! ááá…!” (Ezt a fajtáját a szórakozásnak jól ismerjük: on-line számítógépes szerepjáték. Ha egyszer ráérez az ember az ízére, rettentően nehéz abbahagyni.) Meglepett engem ez a társaság. Arra gondoltam, ha már az ember veszi a fáradságot és eljön otthonról, hogy kimozduljon, hogy kicsit mást csináljon, hogy társasági életet éljen (vagy bármilyen más okból), akkor lehetetlen, hogy egy számítógépes játékról beszélgessen órákig. Nyugtalannak látszottak. Éppen ellentétesen viselkedtek a francia asztallal. Egyikük egy alkalommal (a mellékhelységből visszaérkezvén) annyira sietett a helyére, hogy a fejét majdnem beverte egy útjába kerülő faágba. Azt kívánta, bárcsak senki se látná. Rettentő zavarban volt az emberek pillantásától.

21.15-kor elhagytam a Sörkertet, és másnap 19.30-kor újrakezdtem a megfigyelést, csakhogy egy másik helyszínen, mert napközben kicsit körvonalazódtak bennem a kezdetben oly halvány megfigyelési szempontok. Kiültem a Kárász utcán lévő McDonald’s teraszárnak arra a részére, amelyik a sétáló utcára néz. Itt már nem is volt arra szükség, hogy stréber diának álcázzam magam. Nemigen figyeltek föl az emberek egy jegyzetelő-kávézó diáklányra (milyen hétköznapi látvány!).

A kávé kikérésénél kissé zavarban voltam, mert én híve vagyok ennek a kultúrsznob (vagy biosznob) szokásnak, hogy nem járok gyorsétterembe, így fogalmam sem volt a hely belső működési normáiról. Nem is kellett messzire mennem, mert legnagyobb meglepetésemre a Kárász utca felőli bejáraton belépve rögtön jobbra megtaláltam a kávézós pultot (fene gondolta, hogy van ilyen), és nekiálltam kávét választani. Rengeteg fajta volt szemben velem, a plafon alá kiírva, színesebbnél színesebb fantázianevekkel ellátva, úgyhogy nem is sikerült döntenem. Ekkor pironkodva beszámoltam a mosolygós pultos lánynak gyorséttermi tájékozatlanságomról, és kértem egy presszókávét tejjel. Megkaptam, kivittem, leültem.

Az előző napi nehézségekből kiindulva elhatároztam, hogy aznap elsősorban benyomásokkal fogok foglalkozni, és hogy készítek majd egyszerű statisztikát is. (Ezt 19.37-kor nyomban el is kezdtem.) Az első szembetűnő tény a következő volt: a lányoknak kilátszik a hasuk. A már megjelölt kezdési időponttól 21.15-ig pontosan huszonkilenc olyan ifjú hölgy sétált el előttem, aki aznap úgy döntött, megmutatja a világnak a mai trend egyik legfontosabb elemét: szépséges hasát. Nagytöbbségük valóban szép volt – noha ez a fogalom relatív. (Néhány éve californiai cserediákokat fogadtunk a gimiben. Egy Daisy nevű New York-i lány Debrecen utcáin sétálva el volt keseredve. Így adott ennek hangot: „here it’s everyone looks like a modell!” Ő abban az amerikai gimnáziumban, ahonnan jött, szupernépszerű „csaj”-nak számított a maga 63 kilójával. Szó se róla, rendkívül formás volt és nagyon vidám természetű virágszálat kell elképzelni, de olyan úszógumikkal egy magyar lány a mai trend szerint labdába se rúghatna mondjuk egy miss gimi versenyen. Tetszik, nem tetszik: ma ez a trend.)

Ami a ruhadivatot illeti, nem tartom magam naprakésznek, csak épp annyira, hogy ha megkérdezne egy riporter ezzel kapcsolatban az utcán, körülbelül két percig tudnék beszélni. Korábbi felületes benyomásaim alapján elhatároztam, hogy megszámolom azt is, hogy hány lány hord „mellemelő” felsőt. (Ez egy olyan új találmány, amit felsőrésznek erős túlzással lehetne csak nevezni, noha az ujja hosszú, hossza ujjnyi. Elől, mell alatt kell megkötni, általában sötét színű és valamilyen világos, ujjatlan atlétára veszik rá a lányok.) Ezzel a számadattal nem büszkélkedem: mindössze hatot láttam. Bevallom, sokkal többre számítottam.

Az időjárás kedvezett a megfigyelésnek. Kellemes májusi kedd este volt, friss levegővel, lágy szellővel, harmonikaszóval. Velem szemben ült a harmonikás ember, népszerűbb nevén Márió. Neki fontos szerepe volt a munkámban. Társam volt – noha ő erről nem is tudott. Észrevettem ugyanis, hogy fantasztikus empátiával rendelkezik az utca ritmusa, lüktetése iránt. Talán egy-egy troli vagy villamos Széchenyi téri parkolása, esetleg egy egyetemi óra befejezése miatt néha emberhullámok öntötték el a Kárász utcát. Máskor pedig éppen csak lézengtek a bámészkodók. Mindenesetre Márió a járó-kelők sinus-görbéjét „szó szerint” lekövette a játékával. Ha valaki rögzítette volna az aznap esti muzsikát, hogy aztán visszahallgatva megtudja, milyen volt a hangulat és hogy mikor mennyi ember volt ott éppen, ezt pontosan meg tudná tenni az alapján, hogy épp gyors vagy lassú illetve dúr vagy moll zenét hall. Márió egy csatorna, egy mérőműszer. (De az is megfordult a fejemben, hogy ő irányítja az egészet.) Megjegyzem, 20.10-kor láttam először és utoljára, hogy az egyik járókelő (egy negyven év körüli férfi) pénzt dobott a dobozába.

Legnagyobb gyakorisággal a lány-társaságok képviselték magukat. Kettő-öt fős csapatokban sétáltak. Általános jellemzőjük a csinosság (no, elvégre is Magyarországon készült a megfigyelés, nem az Egyesült Államokban). Lassú sétatempóban lépegettek és csacsogtak közben. Egy idő után azt vettem észre, hogy a lányoknál a divatkövetés szintje egyenes arányosságban áll a magabiztos viselkedéssel. Tehát minél inkább követi valaki a csinosság trendjét, annál feltűnőbb extroverzióra utaló külső magatartásjegyeket figyeltem meg rajta. Alátámasztja ezt a következtetést az előző nap megfigyelt rózsaszín baseball sapkás lány is. Vonatkozik továbbá az erősebb nem képviselőire is, noha esetükben a trend sokkal szerteágazóbb.

Néhány járókelő az eget kémlelte, kérdőjellel a szemeikben, hogy vajon lesz-e még eső.

Furcsa volt látni, hogy a lépegető lánybarátok és fiútársaságok úgy beszélgettek, hogy eszük ágában sem volt egymásra nézni közben. (Csakúgy, mint előző este.) Nyilvánvaló, hogy nem sokan választanák egy sétálóutcát egy komoly megbeszélés helyszínéül, mégis megfogott az az érdeklődéshiány, ami a legtöbb ember szeméből kiolvasható volt sétapartnere(i) iránt. Valahogy mindenkit jobban érdekelt, hogy ki ül a Korzó vagy a McDonald’s teraszán, vagy hogy mit ábrázolnak a kirakatok. (Ezen jellegzetes viselkedés alól kivétel minden külföldi cserediák.)

És ha már a kirakatoknál tartok, meg kell jegyeznem, hogy kettő darab Heidi Klum négy igéző szeme végigkövette a megfigyelésemet. Szemben velem, a Douglas parfüméria Kárász utca felőli kirakatablakaiban ugyanis két valóban óriásplakát őt ábrázolta. Volt ott még rajta kívül egy valószerűtlenül szenvedélyes lány fekete-fehérben fotózva és két sármosan őszülő férfi. Ezeket a képeket erős (talán neon) lámpacsövek keretezték, így a szürkület, később pedig a sötét beálltával ha lehet, még „hangosabbak” lettek. (Ugyanezt a figyelemfelkeltő taktikát alkalmazta a parfüméria melletti mobiltelefon szaküzlet. És láss csodát: szinte mindig állt a kirakata előtt valaki.) Arra gondoltam, lehetetlen, hogy ez ne hasson az emberre. Jól ismerjük ezeket az alamuszi szublimális ingereket. És mégsem vesszük észre őket. (Személy szerinti saját véleményem, hogy ez a marketingfogás a huszonegyedik század egyik legtrükkösebbike.) Én azonban ott a Kárász utcán gubbasztva egy kicsit lelepleztem a „rendszert”. Hiszen az összefüggés nyilvánvaló: sok kis Heidi Klum lépeget előttem csacsogva, remélve, keresve. Arra gondoltam akkor, hogy a dömping (a nyomás, az elvárás, a kényszer – és mindezeket az emberekbe építő hatások mennyisége és ereje) iszonyú mértékű.

20.15 körül már erősen szürkült, és nem csak képzeltem, valóban megélénkült az utca. Az emberek sebessége látványosan megnőtt, ennek hatását pedig csak fokozták az el-elszáguldó korisok és biciklisek. A Corso Caféban felhangosították a zenét, ami így már az utcára is jócskán kihallatszott. Amíg ott voltam, figyeltem azt is, hogy hány pár sétál el előttem. Hetvenhatot számoltam összesen, de ebből körülbelül hatvan még a szürkület megerősödése előtt lépett színre. A sötét érkeztével megfogyatkoztak, mint ahogy a kilátszó hasú lányok is.

Feltűnően kevés fiatalt láttam az utcán sétálva cigarettával a kezében. Lehet, hogy a füstmentes kampány hatásos?

Ezen az estén megint csak elcsodálkoztam azon, hogy a külföldiek mennyire mások. Meg lehetett ismerni őket a nem verbális kommunikációról, amit használtak. Egyrészt nagyobb hangerővel, szélesebb gesztusokkal beszéltek, másrészt pedig egyfolytában egymás szemébe néztek. Furcsa tény, amit megfigyeltem, hogy egyszerűen soha nincsenek zavarban. Persze nem állítom, hogy nincs az az élethelyzet, ami egy külföldi cserediákot zavarba hozna, mégis mutat az valamit, úgy vélem, hogy én két este leforgása alatt nem voltam képes felfedezni rajtuk a zavartság leghalványabb jelét sem. És nem igaz rájuk az a hipotézisem sem, hogy a divatkövetés mértéke egyenesen arányos az extroverzióra utaló külső magatartás jegyekkel. Egy sötétebb bőrszínű, ócska, férfi kerékpárjára támaszkodó, régi és „lötyögős” pólót viselő lány például olyan jóízűt nevetett mellettem, hogy megirigyelhette még az is, aki jókedvében volt. Eszük ágában sincs elől összefonott karral sétálni az utcán, holott nekünk (magyaroknak) ez, megfigyelésem szerint jellegzetes kéztartásunk. Vagy fél kilenc tájékán például két igazán fekete afroamerikai fiatalember sétált arra nagyjából 0,02 km/h sebességgel. Alakkövető trapéz farmert viseltek saruval és inggel. Egyikük szája szélét megnyalva mosolygott vissza rám, miután elhaladtak előttem. (Rettentő zavarba jöttem.)

20.31-kor az egész populáció hangereje és kedélyállapota jelentősen megemelkedett. Az idő maradt kellemes, viszont közben besötétedett. A nap munkáját átvették az utcai lámpák és a fényreklámok. Négy tizenhat körüli fiatal állt meg mellettem közvetlenül (három lány és egy fiú), azaz a McDonald’s Kárász utcai bejárata előtt. Ők az egyetemisták körében heves ellenszenvet kiváltó új életstílus-trend, az emo képviselői voltak (nem vagyok nagyon tájékozott a témában, csak néhány külső jegyet ismerek fel. Uralkodó színek: fekete és fehér. Minták: kockás és csíkos. Jellegzetes frizura: oldalra fésült, félhosszú, fekete haj fiúknál, lányoknál egyaránt. Plusz adalék: fém kiegészítők. Láncok, percinek. Egyéb kategória: ebben a műfajban nehéz megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól. Mindkét nem képviselőinek többsége csont-sovány.) A srác kezében kétliteres műanyag flakon, melynek alján még körülbelül 3 centnyi, nagyon csúnya színű bor lötyögött boldogtalanul. A lányok csacsogva-nevetgélve összeadták a pénzt két sajtburgerre, aztán bementek, hogy be is váltsák. Addig a fiú kint maradt egyik kezében a borral, másikban égő cigarettával, aminek viszont, úgy néztem, nem sok hasznát vette (vagy talán időközben megfeledkezett róla). Nem tudott egyenesen állni, bár nagyon erősen koncentrált erre. Amint egyedül maradt, nem is tudta hirtelen, mit kezdjen magával. Zavarta a fény, ami bentről világított rá, és nem tudott kihez szólni, mert lánypajtásai egyedül hagyták. El is dobta a félig égett cigarettát. Azt gondoltam, az a bor nagyrészt az ő torkába gurulhatott. Egy-két perc múlva (elvégre is erről híres a McDonald’s) kijöttek a lányok. Ezt a pillanatot ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani, amikor egy verébsereg észrevesz egy eldobott kiflivéget. És a kiflivég is megnyugodott végre. (Ehhez a jelenethez Márió egy ¾-es lüktetésű sanzonszerű dalt játszott.)

A második figyelős estén is sikerült „lencsevégre kapnom” egy udvarlási fázisban lévő párt. Lassan sétálva haladtak a Széchenyi tér felé. Nem meglepő: nem néztek egymásra egyáltalán. A lány feltűnően az ég felé tekintgetve beszélt, kicsit hangosan, rendkívül választékos hanglejtéssel, miközben vállig érő szőke haját igazgatta. Ezalatt a fiú egy hamburgerrel a kezében lemaradt tőle egy fél lépéssel, hogy ne vegye észre kiszemeltje azt az udvariatlanul óriási harapást, amire készült éppen. Nem is vette észre, csak beszélt a felhőknek abban a biztos tudatban, hogy partnere csüng a szavain. Ügyes volt a srác, mert teli szája ellenére annyira finoman aládünnyögött a lány szavainak (aha, ühümm, hmmm), hogy azt lehetett hinni, hogy épp csak nézegeti az ételt.

21.17-re a levegő már kissé lehűlt, és az utca átlagéletkora is megemelkedett. Kíváncsi lettem, hova tűntek a tizenévesek. Vajon alávetettként nyögnek ők is a szülői szigor alatt, mint valaha mi tettük? Vagy ez már megváltozott? Lehet, hogy a Dugonics térre vagy a Sörkertbe mentek? Mindenesetre aki innentől kezdve egyedül sétált el előttem, annak már sietős volt. Ezek a magányosok többnyire morcos arcot is vágtak a tempóhoz. Megszűnt a tengés-lengés. Úgy tűnt eztán az embereknek már határozott céljaik vannak.

Utolsóként egy fiatal, 17 év körüli fiút figyeltem meg. Punk-taréjt formázott aznap estére a hajából nagy mennyiségű zselé vagy wax segítségével, ehhez pedig fehér dominanciájú divatos ruhadarabokat párosított. Összességében feltűnő jelenség volt, ám furcsállottam, hogy ez a tény őt magát is zavarba ejtette. Zsebre dugott kézzel, óriási lépteivel szinte szaladt a Kárász utcán. Rövid és zavart pillantásokkal észlelte az őt figyelő szempárokat (köztük az enyémet is). Arra gondoltam, ilyen az, amikor az ember saját maga által kreált külső megjelenése nincs összhangban a személyiségével. A kettő közötti űr láthatóvá válik.

21.35-kor Márió összepakolta a tangóharmónikát. A nap közben teljesen alámerült. Az a néhány ember, akit az utcán még láttam, sietett, én pedig úgy éreztem, nem nyújtanak már kielégítő táptalajt a megfigyeléshez. Én is összecsomagoltam hát, és elhatároztam, hogy befejezem a munkát. Vígság hangulata volt az estének.

Levezetésképpen barátaimmal együtt beültem még egy közeli vendéglátó-ipari egységbe, és meglepődve konstatáltam, hogy meg tudom válaszolni egy korábban megfogalmazott kérdésemet, miszerint hová tűntek a tizenévesek. Nagyrészük ott volt.