Ló és ember egysége már évszázadok óta meghatározza a magyar a történelmet, e kapcsolat jelentősége az ősidők óta vitathatatlan. A ló úgy vonult be a köztudatba, mint az ember segítőtársa: már a honfoglalók is lóháton közlekedtek, így mentek csatába, velük művelték földjeiket. Régészeti leletek bizonyítják, hogy elődeink lóval temetkeztek. Nem alaptalan kijelentés, hogy életükben ezek az állatok központi helyen voltak: sokat foglalkoztak velük, ápolták, etették, gondozták őket; a bajban kölcsönös segítségül szolgáltak egymásnak. Az emberek történelme már a kezdetektől szorosan összefonódott a lótartással, és sok-sok kérdés övezi a lovak megjelenését. Vajon a ló kereste az ember társaságát vagy éppen fordítva? Milyen célok motiválták az embert, amikor az első lovakat háziasították? Megannyi kérdés fogalmazódik meg az ezzel foglalkozók körében, de egy biztos: a ló társadalom,- és történelemformáló szerepét igen nehéz lenne kétségbe vonni. Igaz, a civilizáció napjainkban közbeszól, de azért azt nyugodtan mondhatjuk, hogy most is sokmillió ember élete és szenvedélye a lovaglás, a lótartás.

Magyarországon a lótartás, a lótenyésztés sok akadályba ütközött, ezért fejlődése nem volt töretlen. I. Szent István óriási gondot fordított lovai tartására és ápolására, különböző védővámokkal óvta a lótenyésztést. Az egy-egy ménesben megtalálható lovak száma sokszor elérte a 4000 példányt. Majd a török hódoltság idején, az ország három részre szakadása kapcsán a különböző nemzetek lovai keveredtek egymással. A 17. században mélypontra jutott lótartást Mária Terézia, majd II. József virágoztatták fel ismét azzal, hogy előbbi állami ménekkel, keresztezéssel kezdte meg a „javított magyar ló” fajtájának kialakítását, utóbbi pedig megteremtette a bábolnai és mezőhegyesi ménesgazdaságot. A XIX. századi lovassport kialakulása nagyban köszönhető Gróf Széchenyi Istvánnak, aki behozta az angol telivér fajtát az országba. Fontos pont a magyar lovas történelemben a huszárság, amely fénykorát a 18-19. században élte. A magyar lovas katona mindig is bajtársának tekintette lovát, ez volt kapcsolatuk legbiztosabb eleme. 1945- re a lovas állomány teljesen megcsappant, a háború után nulláról kezdődött újra a lótenyésztés. Az elmúlt 10 évben ismét új lendületet kapott a lótartás, ezzel együtt pedig a lovas sportok, a lovas turizmus is. Egyre több olyan klub, vállalkozás van, amely próbálja feleleveníteni ló és lovas kapcsolatát. Az ezzel foglalkozók igyekeznek a népi hagyományokat is megismertetni az emberekkel: számos rendezvényen láthatók huszárbemutatók, dámalovasok, fogathajtók stb. Sűrű leírásom célja a magyarországi lovas kultúra, ezen belül a lovas oktatás, a lovas élet, a lovaglás minél szélesebb körű bemutatása. Ennek leírásában saját tapasztalataimat, élményeimet hívom segítségül, vagyis az elmúlt pár év emlékeimből táplálkozom. A lovardák, lovasok és lovas oktatók neveit kitalált nevekkel helyettesítem.

2004- ben kerültem szorosabb kapcsolatba a lovaglással, egy szegedhez közeli lovasiskolában kezdtem el lovagolni: a neve a tulaj után Patkós Lovasiskola. A tulaj és egyben az oktató egy kövér, mindig izzadságszagú ember volt. Felsőruházatát általában a sok hordástól kinyúlt és megsárgult nyakú póló képviselte, leginkább műszálas holmikat hordott. Nadrágnak régi farmert hordott, amelyek sosem voltak maradéktalanul tiszták,k egy-két folt szinte kivétel nélkül mindig ékeskedett rajtuk. Bár Patkós Úr ruházata mindig hagyott maga után némi kívánnivalót, mégis rendelkezett azzal az ősparaszti kisugárzással, ami azt sugallta, hogy lehet valami köze a lótartáshoz, nyújthat némi segítséget lovas karrierem kezdetén.

A lótartás

A lovarda egy igen nagy területen húzódott, több nagyobb egységből állt össze. A zöldes színű kapun egy rezes árnyalatú lófej lógott, bár kopogtatásra aligha lehetett volna használni, de dísznek kitűnően megfelelt. Belépve a lovarda egyik központi helyére érkeztünk, az istállókhoz, az öltözőhöz. Az istállók külön boxokból álltak, mindegyik box szépen fel volt szerelve. Jó, ha az istálló folyosó mérete 250-350 cm, de minimum 170-180 cm. Ez azért fontos, hogy a lovak a boxból való kivezetésnél kényelmesen ki tudjanak fordulni, ne csússzanak meg, oldalát, csípőcsontját ne üssék be a box ajtajába, vagy éppen a nyerget ne karcoljuk végig minden egyes alkalommal. Az istálló kialakításánál a legfontosabb szempont a lovak jó közérzete az, hogy olyan istállóban helyezzék el őket, ami megfelelően tágas, szellős. Ezen kritériumnak maradéktalanul meg is feleltek ezek az istállók a Patkós Lovardában. Az öltöző egy kis házrész volt, amely telis tele volt pakolva mindenféle lószerszámokkal: nyergek, nyeregalátétek, kantárok, lótakarók, kötőfékek lógtak a falon, különböző méretű, direkt erre kialakított fogasokon.

A következő terület egy üres rész volt, amelyre idővel épült egy fedeles pálya is. Mindkettő ugyanarra a célra szolgált: itt lovagoltak a lovasok. A lovaspályákról általában azt szokás mondani, hogy a füves a legjobb, hiszen mégiscsak erre van kitalálva egy ló, de itt nem ilyen volt, eleinte egy homokos jellegű talaj, majd a fedeles megépülése után ott faforgács-szerű anyag állt rendelkezésre a lovagláshoz. A lovaspályák mögött pedig egy óriási legelő terült el, ahova kiengedték a lovakat napközben vagy akkor, amikor épp nem lovagolták őket. Ez a legelő egy erdőből és egy jó nagy rétből állt össze.

Tehát így nézett ki ez a lovarda, kívülről és első ránézésre meglehetősen nagy bizalmat árasztott magából.  Nem kellett sok idő ahhoz, hogy kiderüljön, a lovarda igaz lovak tartására kitűnően alkalmas hely, maga a lovas oktatás viszont nagyon szegényes, úgyhogy erről nem is szeretnék itt szólni. Most inkább maradnék a lótartásnál, a lovas kellékeknél, az ezekkel járó érdekességeknél.

A ló és a lovas felszerelése

A következőkben lovagláshoz nélkülözhetetlen lovagló felszerelésekről szeretnék szólni pár szót. Ezek igen drága eszközök, de viszonylag könnyen beszerezhetők az erre kijelölt helyeken, boltokban vagy a legszebbek falusi vásárokon. A legnagyobb választékkal talán a nyergek körében találkozhatunk: van kimondottan tereplovaglásra, díjugratásra, dámalovaglásra vagy akár western lovaglásra alkalmas is. A legfeltűnőbb különbséget a nyereg alakjában lehet felfedezni, illetve a rajta lógó kengyelekben. Erre legjobb példa a western nyereg, ahol a kengyel nem fémből van, hanem olyan, mintha a nyeregből nőtte volna ki magát egy bőrszíj, amire a lábunkat rakhatjuk. Ezzel el is érkeztünk a kengyelhez, ez a nyereg tartozéka, arra szolgál, hogy biztosabban üljünk a lovon.[1] A lovon maradás és a nyereg biztos helyzetének alapfeltétele a heveder, ami a ló első lábai mögött, a hasát fogja körbe. A nyereghez szorosan kapcsolódik a nyeregalátét, annak fontos kelléke, hiszen ezért nem töri fel a nyereg a ló hátát, nem csúszkál össze-vissza lovaglás közben a lovas alatt. A hagyományos nyergektől, amelyeket rendszerint terpeszülésben ül a lovas, a dámanyergek különböznek leginkább abban, hogy a középkori előkelő, udvari szokásokat és illemszabályokat követve a (kizárólag női) lovas a lovon mindkét lábát a ló gerincének vonalától balra tartja. A ló fejére szokták feltenni a kantárt, amelynek nagyon fontos odafigyelni megfelelő beállítására, különben a lovaglást nehezítheti. A torokszíj beállítása akkor jó, ha becsatolása után összezárt öt ujjunk kényelmesen befér a torok és a torokszíj közé. Ha ennél szűkebb, akkor szorítja a lovat, ha azonban túl bő, akkor könnyen átcsúszhat a pofacsont elé is, és semmit se tart. Az orrszíjat is hasonlóan, kényelmesen kell felfűzni. Fontos az is, hogy a zabla becsatolásakor ellenőrizzük, hogy nem kerül-e fordítva a kantárra, mert az amúgy finom, enyhe hatású zablák is igen durván bánthatják a ló száját, ha a fordítva szereljük fel őket. A lovaglás kiegészítője a pálca, amelynek használatára illik nagyon odafigyelni. Nem azért van nálunk, lovasoknál, hogy a lovat bántsuk vele, hanem az ütemesebb, intenzívebb mozgás érdekében. A pálcát felállítani, a lovat azzal ijesztgetni, ütögetni nem szabad.

A lovas kellékek közül igen sokrétűek a ruházati cikkek is. Itt is, mint a lovas felszereléseknél, minden lovas sportot más és más ruházkodási stílus jellemez. A díjugratók ruhája meglehetősen elegáns: általában fehér, szűk nadrágot és inget, valamint fekete zakót viselnek. A versenyeken a kobak használata kötelező. Ezt e fejen viselik, védi a lovast a fejsérülésektől. A lovasok lábbelije igencsak jellemző: a lovaglócsizma, ami egy alacsony sarkú, kerek orrú, magas szárú bőr csizma. Sok lovas visel a lovaglócipőn (a lovaglócipő ugyanúgy néz ki, mint a lovaglócsizma, csak nem magas szárú) felül még lábszárvédőt, ismertebb nevén hopilettet, ami a lovaglócipő kiváló kiegészítője, könnyedén levehető, hiszen készülhet zipzárral vagy tépőzárral. A díjugratóknál már csak a dámalovasok néznek ki elegánsabban, hiszen itt kivétel nélkül hölgy lovasok szerepelnek, és gyönyörűen vannak felöltözve. Hosszú, bokáig érő ruhákban, díszes kalapokban, fodros kesztyűkben lépnek fel, hajuk a középkori viseletnek megfelelően fürtökben hullik alá. Kecses és elegáns mozdulataik idézik fel a régi idők romantikáját.

A lóápolás

A továbbiakban a lóápoláshoz szükségek eszközökről szeretnék pár szót ejteni. Az ápolás az istállózott lovaknál naponta elvégzendő feladat. A rendes, napi gondozást általában a reggeli abrakolás után, nyergelés, esetenként befogás előtt végezzük. Célja az esztétikai szempontok mellett a ló közérzetének javítása, egészségének fenntartása és munkabírásának fokozása. A szorosabb értelemben vett lóápolás a ló bőrének, szőrének és patáinak tisztán tartása, gondozása.

Mielőtt belépnénk az istállóba, megszólítjuk a lovat. A tisztogatást egyébként jó ötlet a szabadban végezni, mert itt világosabb van, és a legjobb, hogy kint nem száll rá vissza az a sok por, amit letakarítunk róla. Az ápolás megkezdése előtt leszedjük a trágyát, megkötjük a lovat, azt is megnézhetjük, hogy nincs-e rajta sérülés. Fontos, hogy a tisztogató eszközöket úgy helyezzük el, hogy ez állat ne érje el. Akkor most lássuk, melyek is a tisztítandó felületek. Először is vannak a fedőszőrök: ezek a nyakat, a törzset és a fart borítják. A hosszúszőrök az üstök, sörény, farok, bokaszőrök; ezek kefélésénél a következőkre kell odafigyelni: az összecsomósodott szőröket szét kell szedni, sörénykefével kifésülni; az üstök fésülésénél a szemre nagyon kell vigyázni! A bokaszőrt lehet nyírni, de kizárólag csak csepp alakúra, hogy lefolyjon róla a víz, ugyanis különben csüdsömört kaphat az állat. Végezetül a napi munka után a patát vizes kefével kell megtisztítani, hetente egyszer-kétszer patakenőccsel vagy pataolajjal[2] vékonyan bekenni, hogy az ne száradjon ki. (Hibás az a gyakorlat, amely szerint a patát a ló istállóból való kivezetése előtt kell bekenni. Ilyenkor ugyanis a por rátapad a friss zsiradékra és nemhogy puhítaná, de még a patában lévő folyadékot is kiszívja.) A szabályos és ép pata is 6-8 hetente igazításra szorul.

A lóápolás eszközei szintén igen nagy tárházzal büszkélkednek. Sok háznál nagyon elterjedt a szalmacsutak, mint természetes lóápoló eszköz használata, ennek két fajtája van: a laza és a kemény szalmacsutak. A laza szalmacsutak az izzadt, nedves felületek tisztítására jó, ezzel a lovak szőrét szokták átdörzsölni. A kemény szalmacsutak a száraz, de koszos szőr ápolására alkalmas. Ha a ló nagyon koszos, akkor egy kimondott célszerszámot használnak, aminek a neve lóvakaró vagy tepsivakaró.  Ez egy általában gumiból vagy fémből készült, merev, tüskés eszköz, segítségével a legdurvább szennyeződéseket is ki lehet szedni a szőrzetből. Körkörös mozdulatokkal tisztogatják vele a lovat, ha már sok por gyűlik benne össze, akkor ki kell verni, mert amúgy minden, amit letakarítottunk, visszahullik a ló szőrére. Ha már a kosz nagyja lejött, akkor a ló egész testét szőrmentén a lókefével vagy más néven, szőrkefével szokás kikefélni. Ez a kefe sűrű és rövid, finom sörtével készül, úgyhogy alaposan ki lehet vele tisztítani a lovat. A lókefével hosszú, egyenes húzásokkal szőrmentén kikeféljük a finom port a szőrzetből. A fejjel kezdjük és háton keresztül a farokig folytatjuk a kefélést. A ló bal oldalának tisztításakor a lókefét bal kézzel, a vakarót jobb kézzel fogjuk. Néhány húzás után megtisztítjuk a kefét a vakaróval. A ló másik felének tisztogatásakor a tisztítóeszközöket magától értetődően átrakjuk a másik kezünkbe. Amikor a ló igazából már tiszta, a tökéletesség kedvéért használnak még egy bizonyos portörlő rongyot, ami szépen kifényesíti a lovak szőrét. Erre a célra valamilyen puha posztó vagy flanel rongy kiválóan alkalmas. Sokszor gyapjúkoronggal adják meg a ló szőrének végső csillogását. A pata tisztítása patavakaróval történik, ez egy rövid nyelű, éles végű eszköz, amivel kipiszkálják a patába szorul kavicsokat, illetve az egyéb zavaró dolgokat. A patát kb. kéthavonta ellenőriztetni kell a kováccsal. Ha többször megyünk a lóval országúton, vagy gyorsabban kopik patája, akkor meg kell patkoltatni, és a patkolást 4-6 hetente érdemes megújítani. Van még egy szerszám, ami igen univerzális, a gyökérkefe. Elég sok mindenre jó: a pata, a sörény, a farok, az üstök tisztítására is. Egyébként természetesen létezik sörényfésű is, csak sokszor a gyökérkefe alkalmasabb erre a feladatra, mert a fésű eltörhet fésülés közben (előfordul, hogy műanyagból készülnek ezek a fésűk). Mindenesetre jó, ha nem túl durva eszközt használunk a farok és a sörény kefélésére, mert akkor túl sok szőrszál hullhat ki. Mindig fontos szem előtt tartani azt a tényt, hogy a ló egészsége leginkább ápolójától és ápoltságától függ!

A lovaglásról

A már említett Patkós Lovarda nem volt megfelelő arra, hogy lovas ambícióimat kellőképpen kibontakoztassam, úgyhogy körülbelül két év után továbbálltam, kerestem egy másik lovardát, ahol rendesen és biztonságosan megtanulhatok lovagolni. Egy nagyon kedves lovas ismerősömtől hallottam a Táltos Lovasiskoláról, ahol a barátnőm elmondása szerint nagyon odafigyelnek a lóra és a lovasokra, igazán nagy gondot fordítanak minden egyes ott eltöltött órára. Az eddig itt eltöltött idő (jelenleg is ezen a helyen tökéletesítem lovas tudásomat) meggyőzött arról, hogy valóban nagyon gondosan ügyel az oktató mindenre, kis idő alatt is borzasztó sokat lehet fejlődni. Ehhez persze szükség van a lovasra is, sok-sok kitartás és odafigyelés hozza meg majd idővel a várt eredményt. Tehát a Táltos Lovasiskolában szerzett tapasztalataimat, élményeimet szeretném most kifejteni.

Először is nagyon fontos, hogy mindenki a tudásának megfelelő lóra üljön. Egy nagyobb mozgású, határozottabb lovon érhetik az embert olyan benyomások, amelyek aztán a későbbiekben talán félelmet, bizalmatlanságot kelthetnek benne és a lovakban is. Ezt a hibát sajnos én is elkövettem, jó pár hónap nehéz munkájába telt az, hogy félelmeim, illetve a lovakkal szembeni fenntartásaim eltűnjenek. Tehát először mindenképpen egy jól betanított, nyugodt, kiszámítható lóra célszerű ülni, így sok önbizalmat szerzünk magunknak, és egy azonnal megérezhetjük, micsoda csodálatos dolog is a lovaglás. Már az első alkalommal lehet arról szó, hogy az oktatóval közösen takarítsuk, szereljük fel a lovat. Ezekről már írtam az előbbieknek, most nem is részletezném. Ugyanakkor nem titok, hogy ez a műveletsor is csak közelebb hozza a lovat lovasához és fordítva, ezért tanácsos a kezdő lovasnak már az elején kivenni a részét az „öltöztetésben”. Ami a technikai részét illeti, mielőtt felül az ember a lóra, mindenképp meg kell győződni arról, hogy a nyeregheveder jól be van-e húzva. Bár nem szabad a lovat teljesen elszorítania, de biztosan kell állnia, hogy nyeregbe szálláskor vagy később semmiképpen ne csúszhasson félre. Felszálláshoz mindig a ló bal oldalára kell állni úgy, hogy a lovasnak hátrafelé kell néznie a ló fara irányába. Még a földön állva mindkét kantárszárat a bal kézbe kell fogni, és felfelé húzva kicsit megfeszíteni a kantárt. Közben a bal kézzel erősen meg kell fogni az első nyeregkápát. A bal lábat be kell rakni a kengyelbe, amelyet jobb kézzel magunk felé fordítunk és megtartjuk. Ezután jobb kézzel fogjuk meg a hátsó nyeregkápát, és jobb lábbal lendületesen el kell rugaszkodni a földről. Ennél a mozdulatnál felsőtestünkkel rásegítünk, jobb kézzel felhúzzuk magunkat. Mindenképp érdemes arra odafigyelni, hogy a bal oldali lovaglócipő nehogy befúródjon a ló bordái közé. Majd jobb kézzel rátámaszkodunk az elülső nyeregkápára, és átlendítjük a jobb lábat a ló farán. Ezután kell belecsúszni a nyeregbe, jó előre ülni és a jobb lábat is a kengyelbe kell helyezni. Általános szokás a kengyel hosszát lóra szállás előtt karral megmérni, ami megközelítően helyes is: de pontosan a kengyelt csak a nyeregben ülve igazíthatjuk.
Azt mondják, a kengyelek akkor hosszúak, ha a lábhegyeket le kell nyomni, hogy a kengyelt tarthassuk, vagy ha emiatt a combnak a ló testével való érintkezése megszűnik.
A kengyelek pedig akkor túl rövidek, ha a ló testének az alsó combokkal való érintkezése olyan szoros, hogy utóbbiakat már nem tudjuk szabadon mozgatni. A túl rövid kengyel az alsó lábszárakat és térdeket felemeli és ezáltal az ülep a nyereg legkeményebb pontján túl hátrafelé kitolódik. A lovas ezzel elveszti ülésének biztos alapját és akaratlanul is combjával kapaszkodik. A helyesen csatolt kengyelek lehetővé teszik, hogy a lovas lábszáraival a ló testével az érintkezést kényelmesen fenntartsa. Ezzel kész a lovas az indulásra.

A ló mozgását három jármód jellemzi: a lépés, az ügetés és a vágta. A ló járómódjai: a lépés, az ügetés, és a vágta. A lépés az a jármód, amely a lovat legkevésbé fárasztja ki. A lépésnek élénk kell, hogy legyen, minden percben legalább kb. 100 méter távolságra kellene, hogy haladjon. Ennek egyik „korcs neme” a poroszkálás, ennél ugyanazon az oldalon az első és a hátsó láb egyszerre lép. Az ügetés a nagyobb távolságok megtételére a gyorsított járómódok közül a legcélszerűbb, mert ezt bírja a ló a legtovább csinálni. Többféle ügetést különböztetnek meg: a rövidet, ezzel egy perc alatt kb. 220 méterre lehet eljutni, a sebes ügetést, amit kizárólag a lovak idomítása alatt alkalmaznak azért, hogy a lóban rejlő menetösztönt felébresszék, majd annak menetképességét kifejlesszék. A vágta, ha nagyobb távolságokra alkalmazzák, a lovat igencsak megerőlteti. A jó lovas mindhárom jármódban biztonságosan kell, hogy üljön a lovon, ennek megtanítására kell, hogy irányuljon egy-egy lovaglással eltöltött óra. Sajnos a legtöbb lovas oktató nem tulajdonít kellő jelentőséget a lovas testtartásának, kezük függetlenségének, illetve a lábak helyzetének, épp ezért nem is törekszik az ebből fakadó hibákat korrigálni. Pedig ezek képezik a lovaglás alapját, s mint ilyen, nagyon fontos tényezőt jelentenek a balesetek megelőzésének szempontjából is. A lovas testtartásában a legfontosabb, amit tudni kell az, hogy a ló testének legmélyebb pontja a sarka kell mindig, hogy legyen. Lovaglás közben mindig arra kell törekedni, hogy a sarok lefelé, a lábfej pedig befelé nézzen. Ez a biztos ülés egyik alapja. A másik fontos dolog a kantár, a szár használata. Nem rossz, ha a kezdő lovas szárak nélkül és kengyellel lovagol, mert így hamarabb megszilárdul, biztosabb lesz az ülése. Csak úgy lehet helyesen adni a segítségeket, ha a lovas nem merevíti meg magát, biztosan, egyensúlyban és olyan elengedetten ül a lovon, hogy képes annak minden mozdulatát követni. Sík terepen mindenfajta lovagláshoz a legáltalánosabban használt ülés az idomító vagy iskolaülés. Idomító üléssel akár univerzális, akár díjlovagló nyeregben lovagolhatunk, de a speciális tervezésű díjlovagló nyereg mélyebb ülést és hosszabb kengyelállítást tesz lehetővé.

Az ún. idomító ülésben a lovas függőlegesen ül a nyeregben, a vállától, a csípőjén keresztül a sarkáig egyenes vonalat lehet húzni. Az idomító ülés egyéb elemei változhatnak, mivel minden ló és lovas más és más felépítésű, méretű, de ez a képzeletbeli vonal állandó. A jó lovak és a jó lovasok között mindenfajta méret és alak előfordul. A jó idomító ülésben az ülep a nyereg legmélyebb részén van, és a lovas testsúlya egyenlően oszlik meg az ülőcsont és a combok között, mindeközben az izmok lazák, nem feszülnek. Mindenfajta izomfeszülés kiemeli az ülést, ami azt jelenti, hogy a lovas nem a lovon,  hanem felette ül. A felsőtest tartása akkor jó, ha egyenes háttal, laza, leengedett vállal - egyensúlyban, de nem megfeszülve - felemelt fejjel és előretekintve ülünk. A felkar és a könyök a törzs mellett fekszik, az alkar le van engedve a ló marja fölé. A kézfej, hüvelykujj fölfelé áll, összezáródik, de nem szorítja a szárakat. Ha a könyököt a törzsünkhöz szorítjuk elmerevedik az ülésünk, ha pedig túlzottan kinyitjuk, azzal bizonytalanná válik a felsőtest, a kar és a kézfej. Oldalról nézve a zabla – szár - alkar - könyök vonal egy egyenest alkot. Bármiféle törés rontja a lovas lehetőségét arra, hogy puha kapcsolatot tudjon fenntartani a ló szájával, és finoman tudja alkalmazni a szársegítségeket.

A lovon ülés másik fajtája az ún. könnyített ülés, amikor a lovas akadályokon lovagol keresztül, terepre megy vagy fiatal lovat képez ki. Ilyenkor bizonyos mértékig képesnek kell lennie arra, hogy a ló hátát kevésbé terhelje a testsúlyával, és a ló egyensúly- és jármód váltásaihoz puhán alkalmazkodjék. Az ugrónyereg vagy univerzális nyereg rövidebb kengyelhosszal jobban előreengedi a lovas térdét. Egy idomítólovaglást követő terepmunka után például elég, ha csak 1-2 lyukkal állítjuk rövidebbre a kengyelt. Ugratáshoz vagy terepakadályok lovaglásához négy-hat lyukkal rövidebb kengyel kell. Általában minél gyorsabb munkát végzünk, annál rövidebb kengyelre van szükségünk. A könnyített ülésnél a lovas felsőteste csípőből kissé előredől, súlya eloszlik a combokon, a térdén keresztül a sarokig. Annak ellenére, hogy a lovas súlyától legjobban ugratás közben mentesül a ló háta, ha síkon lovagolunk könnyített ülésben, közel kell maradni a nyereghez, a lovas és ló súlypontja egybe kell, hogy essenek, így marad csak biztos az ülés. Ugyanúgy, mint az idomító ülés esetében, a lényeg a felsőtest és a karok stabilitása, valamint a csípő, a térd és a boka rugalmassága. A csizma jobban előrecsúszhat a kengyelben, a sarok mélyebbre süllyed, mivel a lovas súlyának nagyobb hányadát viseli. A térdek jobban záródnak a nyeregszárnyhoz, ezzel szilárdabb a támaszkodás. A lábszárnak biztosan kell támaszkodni a ló oldalához, mert ha ugratás közben hátracsúszik, azzal csökkenti az ülés stabilitását, és a lovas képességét arra, hogy az ugrás előtt, felett és után jól tudja követni a ló mozgását. Az alkart és a kézfejet kicsit előrébb toljuk, a könyök valamivel a test előtt helyezkedik el, de a zablától könyökig tartó egyenes vonalát fenn kell tartani.

Mint minden sportnál, itt is figyelembe kell venni, be kell tartani bizonyos szabályokat. Nem csak egy-egy versenyen, hanem a lovardák területén is vannak erre vonatkozó intelmek. Mielőtt belépünk a lovardába, akár szabadtéri, akár fedeles, hangosan engedélyt kell kérnünk. Ezzel a többi lovast figyelmeztetjük, hogy adjanak helyet a belépésre. A "helyet kérek" az általánosan elfogadott mondat. Amikor elhagyjuk a lovardát, szintén szólnunk kell a többi lovasnak, mivel általában mindenki a saját lovára koncentrál, és nem azt figyeli, hogy mi éppen ki akarunk menni. Engedélyt kell kérni belépésre akkor is, ha valamilyen ok miatt nem lóval, hanem gyalog kívánunk a lovardába belépni. Ha lóháton megyünk be a lovardába és meg akarunk állni, lovagoljunk a középvonalra vagy valamelyik kör középre, ott állítsunk a kengyeleken vagy a hevederen. Hasonlóképpen, ha kézen vezetjük be a lovat a lovardába, és csak ott akarunk rá felülni, olyan helyen állítsuk meg, ahol nincs útjába senkinek. Lépésben mindig a lovarda belseje felé kell tartani, a külső nyomvonalat az ügetésben és vágtában haladók használják. Amikor tele van a lovarda a felvételek során szintén beljebb kell tartani. Nemcsak udvariatlan, de veszélyes is, ha megelőzünk egy másik lovast. Ha gyorsabb iramban vagy jármódban lovagolunk, és utolérünk egy lovat, inkább tegyünk egy kört, és a lovas mögött érjünk vissza, mint hogy elébe vágjunk vagy elhúzzunk mellette. Osztályban lovagláskor a lovak között egy lóhossznyi távolságot kell tartani. A lovaglóórán vagy az edzésen a lovat mindkét kézre lovagolni kell, ezért hozzá kell szokni ahhoz, hogy szembe is jönnek lovasok. Ha például valaki jobb kézre lovagol, és egy másik bal kézre, úgy kel találkozniuk, hogy mindketten a bal oldalukkal haladjanak el egymás mellett (bal kezek találkoznak). Ezért ha valaki jobb kézen lovagol, neki kell beljebb tartania, hogy helyet adjon a külső oldalon szembe jövő lovasnak, mivel a bal kézen lovagló lovasnak van elsőbbsége.

Vannak olyan helyek, és Magyarországon a legtöbb ilyen, ahol klasszikus módon a jobb kezek (miként régen mondták: „a kardos kezek”) találkoznak. Az egész lovardában lovagló lovasnak szintén elsőbbsége van a körön lovagló lovassal szemben, ezért a körön levő lovasnak kell beljebb tartania.

Lófajták

            Végezetül szeretnék pár szót a magyar lófajtákról. Az első magyar állami ménesről már korábban szóltam, ezt II. József alapította Mezőhegyesen. A világon egyedülálló módon itt négy magyar fajtát tenyésztettek ki: a nóniusz, mezőhegyesi félvér (furioso-north star), a gidrán, és az 1984-ben fajtaelismerést nyert mezőhegyesi sportló fajtákat. Mára Mezőhegyesen csak a nóniuszt és a mezőhegyesi sportlovat tenyésztik, a többi fajtát más ménesekbe szervezték át. Jellemző magyar ló még a magyar hidegvérű ló, amelyet önálló fajtaként csak 1954-ben ismerték el, de kitenyésztésének története a XIX. századig nyúlik vissza.
            A nóniusz fajtának az idők során két fő típusa alakult ki a nagyobb és általában fekete színű mezőhegyesi, és a kisebb, szikárabb és többnyire pej színű hortobágyi. A két fajta között egyre csökken a genetikai különbség, de a típus különbözősége azért szembeötlő. A nóniusz legfőbb jellegzetessége a test nagyságával arányos, kissé durva „kosfej”. Nyaka magasan-, a telivérezett egyedeknél középmagasan illesztett középhosszú, olykor rövid, nem eléggé ívelt. Marja középmagas, izmos, telt. Háta hosszú, középhosszú, széles, izmos. Fara nagy terjedelmű, enyhén lejtős, hossza nem éri el a félvér lovak farhosszúságát. Mellkasa dongás, kevésbé mély. Igás jellegének megfelelően szügye széles, izmos. Ízületei terjedelmesek, inai szárazak. A világon akármerre járunk, elismerően nyilatkoznak erről a fajtáról. A fajta kiválóan alkalmas versenylónak, tenyészménnek, igáslónak.
            A furioso-north star az 1785-ben alapított mezőhegyesi ménesben kitenyésztett fajta, emiatt korábbi neve mezőhegyesi félvér. Küllemi korrektségére mindig nagy gondot fordítottak. Igen erős testalkat jellemzi. Feje egyenes vonalú, hosszú, karcsú, izmos, középmagasan illesztett nyaka van. Háta középhosszú vagy rövid, fara izmos. Mellkasa mély, de emellett elég dongás is. Hosszú, széles, dőlt lapockája van. Küllemi korrektségére mindig nagy gondot fordítottak. Lépése, ügetése térnyerő, lendületes vágtájú.
            A gidrán fajta erőteljes szervezetű, többnyire nagy rámájú, inkább hátas típusú fajta. Könnyű, elegáns kocsilóként is használható. Feje az angol-arabokra jellemzően nemes, szikár. Nyaka középmagasan illesztett, hosszú, jól ívelt, esetleg középhosszú, marja hosszú, magas. Háta, ágyéka középhosszú, feszes, széles, jól izmos.

            A híres mezőhegyesi, magyar sportló fajtára jellemző a nagy ráma, a testtömeggel arányos egyenes fej, széles homlok és tarkó, a középmagasan - magasan illesztett, hosszú, jól ívelt nyak, a hosszú, középmagas mar, a közepes hosszúságú, izmos hát, rövid, feszes ágyék és terjedelmes far jellemzi. A mellkas dongás és mély, az ízületek terjedelmesek, lábszerkezete szabályos.

A lipicai nem eredeti magyar fajta, de népszerűsége miatt talán illik erről is ejteni pár szót. A lipicai ló ősei Karthágóból kerültek Európába, még az ókorban, majd a pireneusi lóval keresztezve alakult ki a híres andalúziai ló. 1576-ban II. Károly főherceg az adriai, Trieszthez közeli Lipizzában ménest alapított, amely a Habsburg-udvart és a bécsi spanyol lovasiskolát látta el lovakkal.  Magyarországon előbb Mezőhegyesre, majd Fogarasra, később Bábolnára költözött a lipicai ménes, az utóbbi helyen tenyésztették ki az Incitato nevű magyar lipicai családot. A szilvásváradi környezet lehetővé tette az eredeti lipicai tenyésztési körülmények megteremtését, ezért a ménes az 1950-es években áttelepült ide, és a mai napig is Szilvásvárad a magyar lipicai ló hazája.

            A magyar lovas kultúrának évezredes gyökerei vannak. Európa lovas nemzetként ismert meg bennünket, a magyar nép sok területen gazdagította a világ lovas életét. A lovak évszázadok óta hűséges társai az embernek úgy a munkában, mint a csatatéren. A lovas sport egyúttal életforma is, ami a gyermekkortól késő öregségig gyakorolható, természetesen a mód és az intenzitás időközben módosul. A lóval való foglakozás neveli az embert, jótékony hatású a személyiség fejlődésre. A lovassportot űzők felelőssége jóval nagyobb, mint más sportágakban, hiszen itt a sporteszköz maga a ló, egy igazi élőlény. A lovaglás egyik módja lehet a rendszeres testedzésnek. Az élet szinte minden területén hasznos segítséget jelentenek, úgyhogy méltán büszkék lehetünk rájuk.