9 hét az Ikaruson

Sűrű leírás

Készítette: Boár Tamás

Szociológia szak II. évfolyam

Kvalitatív módszerek II. kurzus

Szeged, 2007. május

Személyes háttér, témaválsztás

1995. szeptembere, 14 éves korom óta ingázok heti-kétheti rendszerességgel az épp aktuális “ideiglenes lakhelyem” és az “Otthon”, szüleim lakhelye között. Ez kezdetben, a gimnáziumi évek alatt Békéscsaba és Battonya közötti utazgatást jelentett, a főiskola ideje alatt, illetve manapság is Szeged és Battonya között ingáztam/ingázok. Az utazások nagy része, körülbelül 80 százaléka történt busszal, 15 százaléka vonattal, a fennmaradó 5 százalék jelentette az igazi “ünnepnapokat”, ugyanis ezen esetekben szüleim vagy ismerőseim hoztak-vittek autóval. Ma már szerencsésnek mondhatom magam, mert másfél éve rendelkezem autóval, ezért nem vagyok rákényszerülve arra, hogy alkalmazkodjak a Volán társaságok illetve a MÁV Battonyát meglehetősen ritkán célba vevő járataihoz. De az ezt megelőző tíz évben gyors - és természetesen nem pontos - számításaim szerint hozzávetőlegesen 1500 órát (az cirka 9 hét!) volt “szerencsém” a Körös illetve a Tisza Volán különböző buszjárataival zötykölődni Délkelet-Magyarország többnyire siralmas állapotban lévő útjain. Ebben a sűrű leírásban a buszon töltött 9 hét során szerzett tapasztalataimat, élményeimet próbálom megosztani az Olvasóval. Mint ahogy azt a fentiekben már említettem, manapság már ritkán buszozok, de az élmények felelevenítése, aktualizálása miatt úgy döntöttem, hogy a sűrű leírásom megírása előtti hétvégén a garázsban hagyom a kocsit, és busszal utazok haza a szüleimhez. Így legalább használhattam a diákigazolványomat a Jate Klubba történő kedvezményes belépésen kívül másra is...

A buszpályaudvar

Pénteken kora délután érkezek ki a Mars térre, a szegedi buszpályaudvarra. A 14.10-kor Battonyára induló buszt választottam ki a menetrendből az utazásra, de már jóval kettő óra előtt kimentem a térre egyrészt azért, hogy biztos legyen ülőhelyem a buszon, másrészt pedig azért, hogy legyen időm megfigyelni a helyet, illetve a gyülekező embereket. Mivel a hét utolsó tanítási illetve munkanapja van, ezért még a szokásosnál is sokkal zsúfoltabb az egyébként is nagy forgalmat lebonyolító pályaudvar: a mindennap ingázók mellett megjelennek azok a főként középiskolások és egyetemisták is (14-25 éves korosztály), akik kollégiumban illetve albérletben laknak, és hétvégére hazautaznak a családjukhoz. Utóbbiakat egyébként viszonylag könnyű megkülönböztetni a nap, mint nap ingázóktól, mert sokkal nagyobb táskát cipelnek: sporttáskát vagy kisebb bőröndöt, melyben az egész heti szennyesüket is hazaviszik kimosni. Sőt nagy valószínűséggel még az is megállapítható, hogy hányadikos az illető: az elsősöknek még általában nagyobb a cuccuk, mint a felsőbbéveseknek, mert utóbbiak már rutinosabban csomagolnak, csak olyan dolgokat – ruhát és tankönyveket – visznek haza, amelyekre biztos szükségük lesz a hétvégén. Simatökű 14 éves kis elsősként én is és a kollégiumi társaim is hatalmas és dög nehéz pakkokkal jártunk haza, mert rengeteg könyvet cipeltünk a táskánkban a szennyes ruhánk mellett, mondván: “Ebből majd hétvégén tanulnunk kell!” Mondanom sem kell, a könyvek, jegyzetek 90 százalékát elő sem vettük a táskából. Főiskolásként már elég volt egy hátizsák is a hazautazáshoz...

Visszatérve a helyszín bemutatásához: hatalmas hibának tartom a városvezetés részéről, hogy a buszpályaudvar és az egész Mars tér ilyen siralmas állapotban van még mindig. Biztos vagyok benne, hogy annak, aki vidékről először érkezik busszal a városba, nem lesznek pozitívak az első benyomásai Szegedről. Hatalmas a kosz és a szemét, ennek megfelelően a szagok is “kellemesek”, a buszok egymás hegyén-hátán parkolnak, mert kevés a hely ekkora forgalom kulturált lebonyolítására, a padokon részeg hajléktalanok fekszenek, rosszabb esetben tócsában áll alattuk amit a kannásból nem tudott feldolgozni a szervezetük. Mindezt tetézik – főleg ilyenkor pénteken – siető, tolongó embertömeg. Robi barátom, aki a pályaudvar szomszédságában dolgozik egy jól menő illegális vállalkozás középvezetőjeként, csak “Szeged segglyuka”-ként szokta emlegetni a Mars teret. Úgy gondolom, méltán... Amióta Szegeden élek (1999), többször hallottam már arra vonatkozó ígéretet a város és a Tisza Volán vezetőitől, hogy megoldást találnak a tér problémáira, de gyanítom, pénzhiány miatt a pályaudvaron eddig nem nagyon történt fejlesztés az utazók kulturáltabb kiszolgálásának érdekében. Legutóbb arról olvastam, hogy tervek születtek a pályaudvar Szeged egyik külső kerületébe történő telepítéséről, mert a mai területen már nem biztosítható a kor igényeinek megfelelő szolgáltatás, de ennek megvalósulására aligha számíthatunk a közeljövőben.

Felszállás a buszra

Mire a busz pár perccel két óra előtt az indulási helyre áll, már jelentős tömeg gyűlt össze a nyolcas számú kocsiállás környékén. Nehéz megmondani, hogy pontosan hányan vannak, mert az “én buszom” leendő utasai a pályaudvar szűkössége miatt összekeverednek a mellettünk lévő buszhoz várakozó tömeggel, de annyi biztosan megállapítható, hogy - szokás szerint – többen vagyunk, mint ahány ülőhely van a buszon. Ez előrevetíti a tolakodást, az “élet-halál” harcot az ülőhelyekért: senki sem szeret két órát állni egy folyamatosan gyorsító-lassító, imbolygó buszon. Amikor az emberek észreveszik, hogy közeledik a busz, még inkább ahhoz a ponthoz próbálnak tolakodni, ahol várhatóan a jármű első ajtója lesz, azaz ahol majd fel tudnak szállni rá. Ezzel azt érik el, hogy a sofőrnek - aki először leszáll a buszról, hogy kinyissa a csomagtér ajtajait, hogy az utasok bepakolhassák a poggyászukat – át kell préselnie magát - oda vissza - az ajtó elé állt tömegen. Természetesen mindenki igyekszik arrébb húzódva elengednie őt, de senki sem adja fel szívesen a megszerzett pozícióját.

Az évek során egy elég jól működő technikát dolgoztam ki a buszokra történő felszállásra, kis túlzással tökélyre fejlesztettem a módszert, megkímélve magamat a hosszadalmas sorban állástól, az esetleges lökdösődéstől, továbbá így választhattam a jobb ülőhelyek közül. (Illetve egyáltalán ülőhelyhez juthattam.) Megfigyeltem, hogy a tömegből azok jutnak a leggyorsabban fel a buszra, akik nem szemből közelítik meg az ajtót, hanem a busz két oldala mentén “haladnak” az ajtó felé. Ez a taktika még akkor is működött, ha kissé késve sikerült kiérnem a pályaudvarra, és a buszra már elkezdtek felszállni az utasok. Most is ezt alkalmaztam, de most nem siettem annyira a felszállással és jegyvásárlással, mert meg akartam figyelni a várakozó tömeget.

A felszállás elég hosszadalmas procedúra, mert mindenki a buszon, a sofőrtől veszi meg a jegyét[1]. Egy jegyvásárlás átlagosan 15-20 másodpercig tart, ezért mire az utolsó utazni kívánó is felszáll a buszra, a nagy tömeg esetén eltelik akár 15-20 perc is. Ezt az időt kivárni úgy, hogy az ember tartja a kezében a dög nehéz táskáját[2], mindeközben a mellettünk álló egyik útitárs hátizsákja benne van az arcunkban, a másik bőröndjének a sarka meg a seggünkben – nem túl kellemes. Megfigyelésem során is azt tapasztaltam, amit az évek során már annyiszor: az emberek arcáról leolvashatók az elfojtott -alkalmanként a kevésbé elfojtott - indulatok. Sok ember szeméből az olvasható ki, hogy legszívesebben lemosna egy nagyot annak, aki épp az előbb betolakodott elé, rálépett a lábára vagy meglökte a táskájával.

Mindez a düh több forrásból is táplálkozik. Ami a legnyilvánvalóbb, és leginkább látható ok, az az ülőhely megszerzésért folytatott harc.. Illetve mivel az ülőhelyek között is van rangsor, lehetőleg a leginkább áhított ülőhely megszerzéséért folytatott küzdelem.. A második ok, hogy az emberek többsége nehezen tűri, hogy a személyes terébe vadidegen emberek behatoljanak. Márpedig ebben az esetben ez történik, hiszen szinte egymás “szájában” állnak az utasok. Harmadrészt pedig véleményem szerint ez az egész sorban állási, jegyvételi procedúra elég megalázó az emberek számára, habár ez -gondolom- sokaknak eszébe sem jut mindeközben. Némi túlzással szólva, állatok módjára állunk ott a busz előtt/mellett, és mindennek a végén még fizetünk is.

Természetesen egy-egy ilyen pénteki jegyvásárláskor többnyire azért kulturáltan viselkednek az emberek, nem folyik patakokban a vér, és nem nyomják ki egymás szemét sem az áhított mihamarabbi felszállás reményében. Időnként előfordul némi szóváltás és anyázás, főleg az utazó diákok és a kisebbségben lévő idősebb utasok, elsősorban a nyugdíjasok között, de mindez csak nagyon ritkán fajul durva lökdösődésig, fizikai bántalmazásig pedig szinte soha. (Legalábbis én utóbbit sosem tapasztaltam 10 éves “buszos pályafutásom” alatt.) Mindezek ellenére a fentiekben leírtak igazak: megfigyelhető bizonyos mértékű lappangó agresszió az emberek többségén a jegyvásárlásnál. Bevallom, én magam is éreztem már ilyet néhányszor utastársaim iránt. Persze néhány olyan embert is látni, aki nem kíván részt venni ebben az össznépi tolakodásban, inkább elszív még egy cigit az út előtt és/vagy beszélget a haverjával másfél-két méterre a tömegtől.

A felszállási procedúra vontatottsága, lassúsága miatt szinte sosem indul el a menetrendben megadott idő szerint a busz. Jelen esetben 14.10-kor kellett volna indulnunk, de az utolsó utas csak ezután 9-10 perccel szállt fel, és vette meg a jegyét. Azonban ezek a 10 perces késve indulások nem számítanak kirívó esetnek, és az út során a sofőrök az esetek 95 százalékában ledolgozzák az indulásnál összeszedett késést.

Ülőhelyválasztás (térhasználat)

A busz ülőhelyei különböző “presztizzsel” bírnak az utasok szemében. Ha lehet, mindenki igyekszik elkerülni a kényelmetlenebb, kevés lábteret biztosító üléseket. Ilyenek a kerekeknél lévő helyek, illetve közvetlenül a sofőr mögötti két ülőhely. Ezeken a helyeken kínszenvedés végigutazni a körülbelül két óra hosszát, míg a buszunk megteszi a Szeged és Battonya közötti 90 kilométeres távolságot, főleg abban az esetben , ha az ülések alá, a lábunk közé még a táskánkat is be kell szorítani. (Az utasok feje felett lévő polcok erre alkalmatlanok.)

Az ülőhelyek értékét más szempontból is osztályozhatjuk. Megfigyelhető, hogy a fiatalabbak (a középiskolás korosztályba tartozók) inkább a busz hátsó részében lévő helyeket preferálják, míg ez a főiskolásokra, egyetemistákra már kevésbé jellemző. E jelenség okára nem igazán sikerült rájönnöm. Hasonló ez ahhoz, hogy a gimnáziumi, szakközépiskolai tantermekben is a hátsó padokban ülni a “legmenőbb”, elöl csak a “stréberek” ülnek. Egyetlen magyarázatként talán azt tudnám felhozni, hogy ezek az ülőhelyek vannak a legtávolabb a buszvezetőtől, a jármű “urától”, tehát a diákok itt érzik azt, hogy az utazás során a legkisebb kontroll alatt vannak. A busz ezen részében érzik a legszabadabbnak magukat. Ez a szabadságérzés, mint ahogy azt a következő részben látni fogjuk, az utazás során tanúsított viselkedésükben is megmutatkozik.

Az ülőhelyválasztásban harmadik szempontként a társaság nagyságát kell figyelembe vennünk. Ezeken a pénteki (illetve vasárnapi) “diákjáratokon” rendszerint ugyanazon településen lakó, ugyanazon korosztályba tartozó diákok utaznak, akik között szinte természetes a baráti, de legalább az ismerősi, haveri viszony. Ezek a barátok, baráti társaságok –ha módjuk van rá – egymás mellett lévő helyeket igyekeznek elfoglalni. Nagyobb, négy illetve ötfős társaságok is egy csoportban utazhatnak a busz utolsó üléssorán, ahol öt szék van egymás mellett, továbbá azon helyeken, ahol két-két szék van egymással szembe fordítva. A gyakorlatban ez legtöbbször úgy működik, hogy a társaság “leggyorsabb” tagja, akinek a leghamarabb sikerült felszállni a buszra, a táskáját, kabátját leteszi a még szabad ülésekre, jelezve ezzel, hogy a hely már foglalt.

A térhasználatról szóló rész végén azért meg kell jegyeznem, hogy a fent felsorolt ülőhely-választási preferenciák csak egy “ideális” esetben működnek mindig maradéktalanul. Sok esetben a diákok örülnek, ha egy üres helyre le tudnak ülni, és nem kell állva utazniuk. Akinek balszerencséjére nem jutott hely, az csak reménykedhet, hogy a következő megállók egyikénél valamely épp a közelében lévő ülőhely szabadul fel, amit gyorsan elfoglalhat.

Az utazás

Az utazás a cél- és a végállomás között, ahogy azt már említettem, körülbelül két óráig tart. Bizonyos járatoknál ez tíz-tizenöt perccel rövidebb, illetve ugyanennyivel hosszabb szokott lenni. Az eltérés abból adódik, hogy vannak olyan járatok, amelyek nem a legrövidebb úton teszik meg a távot, illetve az útba eső kisebb falvakba is bemennek, biztosítva ezzel az ott lakó diákoknak is a hazajutás lehetőségét. Másrészt a sofőröktől is függ az utazás hossza: ha jobban nyomják a gázt, gyorsabban otthon vagyunk, ha meg tojást tesznek a gázpedál alá, akkor tovább tart az utazás.

Mivel nem túl hosszú az út, ezért az utasok ritkán csomagolnak maguknak az utazásra ennivalót, legfeljebb csak valami rágcsálnivalót és üdítőt vagy ásványvizet. Általában a csipszet, ropit, kekszet  még a busz elindulása előtt elkezdik magukba tömni. Ez utóbbi jelenet számomra mindig az általános iskolai osztálykirándulásokat juttatja eszembe, amikor is az osztály a busz elindulását követő tíz percben gyakorlatilag megette és megitta az egész napra csomagolt élelmet és innivalót.

Az utazással töltött időt a diákok általában annak függvényében “ütik el”, hogy egyedül utaznak-e vagy többedmagukkal. Az egyedül utazók gyakran olvasnak, zenét hallgatnak, alszanak, vagy csak bámulnak ki az ablakon. Nem gyakran fordul elő, hogy két egymás mellé ült idegen hosszas társalgásba bonyolódna.

A társaságban utazók esetében más a helyzet: rájuk nem jellemzőek a fent felsorolt tevékenységek. Sokszor előfordul, hogy a barátok, ismerősök egész héten nem találkoznak, mert más-más iskolában tanulnak, illetve más-más kollégiumban laknak. Az utazás jó alkalmat biztosít arra, hogy elmeséljék egymásnak a héten történt –általában viccesnek tartott - dolgokat: kit hogyan szivatott meg a tanár, ki mennyire rúgott be, ki hányt be a kollégiumi ágyába részegen, mi van a csajokkal, pasikkal, stb...

A hangos beszélgetések általában a busz hátsó részében zajlanak, és itt követik a legnagyobb röhögések is a sztorik poénjait. Ezen a részen a legjellemzőbb a trágár beszédstílus: gyakran használják a “bazmeg” kifejezést kötőszóként, a “geci”-t pedig megszólításként. Általában ez a viselkedés nem botránkoztat meg senkit, azért, mert főként olyanok hallják (szintén diákok), akik hozzá vannak ehhez szokva, sokszor maguk is így beszélnek; másrészt meg a sofőr távol van ezektől a társaságoktól és nem is nagyon hallja őket a motor zúgása miatt. Párszor fordult csak elő olyan az évek folyamán, amikor az ordibálásért vagy a busz sérelmére elkövetett vandalizmusért a buszsofőr hátra ment “rendet tenni”.

Az ülések elrendezése is nagyban befolyásolja a kommunikációt: beszélgetni legfeljebb a közvetlenül körülöttünk ülőkkel lehet, de ha az ülések közti közlekedőfolyosón állnak (és a hétvégi járatokon szinte mindig állnak), akkor ez tovább szűkíti a kommunikáció lehetőségét.

A vonattal ellentétben a buszon szinte lehetetlen vagy legalábbis nagyon kényelmetlen felállni, mozogni; dohányozni pedig tilos. Épp ezeket szokták felhozni, mint legnagyobb negatívumokat a buszozással szemben. Elvileg a buszsofőröknek biztonsági okokból másfél óránként pár perces szüneteket kelle(ene) tartaniuk, amikor az utasok is leszállhatnak a buszról levegőzni, cigizni, illetve a sofőr is pihenhet ilyenkor. A buszvezetők azonban időnként nem tartják be ezt a szabályt, és úgy gondolom, ilyen esetben járnak jól az utasok. Ugyanis ez a pihenőhely a végállomás előtti városban van kijelölve, mindössze 18 kilométerre Battonyától, és felettébb bosszantó, amikor a céltól “pár lépésnyire” kell várakoznunk. Ha a sofőr bejelenti, hogy tíz percet állunk, gyakran hallani morgolódást, halk anyázást a hátsó sorokból.

A buszok és a vezetőik

Amikor '95-ben elkezdtem rendszeresen busszal járni, még olyan régi, jellemzően sárga színű Ikarus buszokkal utaztam, melyek akkor már tinédzser korban jártak, sőt talán néhányuk már a “nagykorúnak” is számított. Gyanítom, tervezőjük az ergonómiáról még hírből sem hallott: kényelmetlen, fejtámla nélküli “hasított bőr” (szétvagdosott műbőr) ülésekkel rendelkeztek, a nyitható ablakok kicsik voltak rajtuk, ráadásul gyakran rosszul záródtak, így esőben befolyt a víz, és a légkondicionálót “természetesen” kispórolták belőlük. Mindehhez jött még az utastér alkatrészeinek folyamatos, borzalmas zörgése és a motor zaja, ami gyakorlatilag ordibálássá “nemesítette” a beszélgetést. Számtalan esetben előfordult olyan is, hogy télen, mínusz 10-15 fokban nem volt rajta fűtés.

Ehhez képest a mai viszonyok már-már királyinak mondhatók, mert a települések között járatokat indító mindkét Volán társaság időközben korszerűsítette járműparkját, lecserélve a “fapados” buszait modernebb Ikarus és Volvo gyártmányokra. A buszok tiszták, csendesek, mindegyik rendelkezik légkondicionálóval, és a régieknél sokkal kényelmesebbek. Ha nincsen tömeg, akkor kulturáltabb utazást tesznek lehetővé, mint a vonatok (nem az IC-k).

A járatokon dolgozó kb. 6-8 állandónak mondható buszvezető általában “észrevétlenül” teszi a dolgát, egykedvűen adják a jegyet, betartják a menetrendet, stb. egy kivételtől eltekintve. Az egyik sofőr - aki kb 165 cm magas, és az ehhez tartozó kb 50kg testsúlyával nagy jóindulattal sem nevezhető atletikus testalkatúnak - minden bizonnyal súlyos “portás szindrómában” szenved. Általában a nála fiatalabbakon és a nőkön tölti ki kisebbségi komplexusát, nem megengedhető stílusban beszélve az utasokkal. Valószínűleg még senki sem tett panaszt rá (és senki sem verte még meg), ugyanis a megfigyelésem miatt tett utazásom során is őt sikerült kifognom, de irritáló, bunkó modora semmit sem változott az elmúlt egy évben.

Összegzés

Összefoglalásul elmondható, hogy a rendszeres buszozás alapjában véve egy nagyon unalmas, számos kényelmetlenséggel járó tevékenység. A vonaton történő utazással ellentétben, melyet sokan kedvelnek, és melynek sokak szemében megvan a maga varázsa, a vonat-fíling, a buszozás szépségeiről még senkit sem hallottam áradozni. Inkább csak valamiféle “szükséges rossz” ez leggyakrabban az emberek szemében: “Felszállok rá, mert odavisz, ahol dolgom van, de a büdös életbe' nem mennék vele, ha nem lenne muszáj!”

Mivel a vidékről származó, de Szegeden tanuló középiskolások és egyetemisták helyzetükből adódóan rá vannak erre kényszerülve, életformájukká válik ez a fajta, általában heti rendszerességgel történő ingázás. A kényszerű utazásokat igyekeznek különféle egyéni és társas tevékenységekkel hasznossá tenni, kihozva a helyzetből a maximumot. Csúnyán fogalmazva: próbálják magukat jól érezni a lehetőségek adta keretek között. Ezek közül a legfontosabbként talán a barátokkal történő kapcsolattartást emelném ki. A busz – természetesen kényszerből - a társas kapcsolatok ápolásának egyik színtere lett.

A borítón található Ikarus E95 típusú autóbuszt ábrázoló fényképet az alábbi honlapról töltöttem le: http://busztipus.fw.hu/e95/e95.htm