Én mégis elszánt vagyok, mert amint meggyőznek valamiről, hogy az milyen fontos, jó, hasznos, s ráadásul egészséges, sőt másoknak is segíthetek vele, nem érdekel a tű vagy a vér látványa. Így sikerült meggyőzni engem még valamikor a gimnáziumban, hogy adjak vért. Előtte a tévében, újságokba is sok felhívást láttam, arra vonatkozóan, hogy szánjuk el magunkat, mert nem túl nagy vérkészlettel rendelkezik a magyar egészségügy, amelyre pedig nagy szüksége lenne egyes betegeknek.

Tehát, valamikor még gimnazista koromban AIDS napot tartottak a suliban, melynek keretében véradást szerveztek. Az osztályfőnök előre tájékoztatott bennünket, hogy van rá lehetőségünk, s persze érvelt mellette egy sort. Először nem gondoltam, hogy én is adok majd vért, de események úgy alakultak, hogy mégis sor került rá.

Így került sor az első véradásomra annak reményében, hogy segíthetek másoknak úgy, hogy azzal én is csak nyerek. Sőt, a barátnőm is velem tartott, amely csak növelte elszántságomat.

Minden kezdet nehéz

Szóval egyszer már voltam vért adni, s azóta tervezgetem, hogy megismétlem. Már nemcsak az előbbiek során említettek vezéreltek, hanem az is hogy alkalmas és fiatal vagyok, s így már társadalmi kötelezettségemnek is éreztem. Most végre eljött egy feladat, amely cselekvésre késztetett. Amint meghallottam, mint ajánlott témát rögtön tudtam, hogy más szóba sem jöhet.

A véradás szó hallatán sokak arcán láttam egy „fura kifejezést”, ami azért nem azt mondta, hogy nem vagyok normális, csak azt, hogy ők semmi pénzért nem szurkáltatják magukat, ha nem muszáj. Azért voltak olyanok is, akiknek egyszerűen más téma tetszett vagy csupán tudták ők nem alkalmasak donornak, illetve egy-két olyan ember is volt, akik szintén vállalkoztak a véradásra. Összességében egy kis bátortalanság volt bennem, de úgy éreztem engem csak ez a téma érdekel.

Persze nem ment minden könnyen. Az idő rövidsége miatt sürgősen utána kellett néznem, hogy hol adhatok vért, s szükségem volt valakire, aki elkísér, mert féltem tőle, hogy rosszul leszek. Az utóbbi gond hamar megoldódott, mert egyik kedves szegedi barátnőmmel megbeszéltük, hogy elkísér, mivel ő is érdekelt volt a témában. Ő tudta nem adhat vért, de reménykedett, hogy a kísérő szemszögből megírhatja dolgozatát.

A másik akadály leküzdése már kicsit nehezebben ment, ugyanis nem szegedi lévén csak sejtéseim voltak arról, hogy hol van lehetőségem vért adni. Ráadásul az időbeosztásomnak sem volt mindegy, mert úgy kellett terveznem, hogy utána legyen szabad 3-4 órám, gondolva arra, hogy esetleg rosszul leszek. A kérdés majdnem megoldódott, amikor egy ismerősöm a tudtomra hozta (a téma kiválasztásának napján), hogy két nap múlva az egyetemi könyvtárban véradást szerveznek, azon a napon, amikor nekem elvileg haza kellett volna utaznom egy családi ok miatt. Így gondterhesen lefeküdtem, hogy a holnap majd úgyis megoldja. Másnap szerencsére kiderült mégsem kell haza utaznom, így minden akadály elgördült az utamból. Már csak annyi volt a dolgom, hogy megbeszéljem a barátnőmmel, hogy másnap, azaz 2007. április 25-én, pontosan mikor is találkozzunk.

A véradás nemcsak a feladatomhoz volt megfelelő, hanem minden körülöttem összejátszott, hogy ismét beülhessek a „fehér székbe”, belém szúrhassák a tűt, s végül megtöltsem a nejlon tasakot majd 4 deciliter vérrel.

A véradás napja-készülődés

Tudtam, a véradásra nem mehetek éhgyomorral, ezért a nap folyamán rendszeresen, többször ettem. Ugyan tudtam mi fog pontosan történni, s azt is tudtam, hogy nem fog fájni, de mégis nagyon izgatott voltam, meg a kezdeti elszántságomhoz képest kicsit bátortalannak éreztem magam. Közben kiderült, hogy még egy barátnőm velünk fog tartani, aki nem tudta, hogy adjon-e vért. Így találkoztunk körülbelül délután kettő órakor.

 Az egyetemi könyvtárba belépve láttam, hogy nem is olyan kevés a vállalkozó ember, úgy körülbelül 15-20 ember állt sorba. A ruhatár felé menet találkoztunk egy ismerősünkkel, akiről kiderült, hogy szintén ebből a témából szeretne írni, de ő csak később fog vért adni. Nagyon örültem neki, ez egy kicsit oldott a feszültségemen. Ezután odajött hozzánk egy lány, aki hallotta a beszélgetésünket és megkért, hogy miután kijövök a véradásról, adjam le a szavazatomat az ő csoportjukra a „disnopatkányokra”, mert egy kollégiumi versenyben nekik ez pontot ér. Mivel nagyon kedves volt ígéretet tettem neki, hogy az ő csapatukra adom le a voksomat. Így nagy nehezen eljutottam addig, hogy csak lépések választottak el a helyszíntől, ahol már egy sor egyetemista várakozott, s ahol fehér köpenyes emberek sürögtek-forogtak.

Véradásra várva

A véradás helyét az egyetemi könyvtárban egy szemináriumi szobában, illetve előtte paravánokkal elkerített igencsak szűkösnek bizonyuló helyen alakították ki. Nem biztos, de talán azért ilyen szűkös helyen alakították ki, mert nem számítottak ennyi altruista emberre vagy mert egyszerűen csak ekkora helyet biztosított számukra a könyvtár.

A két barátnőm sajnos csak a paravánokig kísértek el, mivel ezen a szűkös helyen emberek sokasága várakozott és nem tudtak velem tartani, de „odakint” várakoztak. Én beléptem a paravánok közé, ahol meglepődésemre senki sem sietett segítségemre, hogy mit is csináljak, hogyan is induljak el. Nem tudom, bizonyára azt gondolták csak mi vállalkoztunk egy altruista cselekedetre, ami nem jelenti azt, hogy nekik is ilyennek kellene lenniük. Azért mégis felháborító, mert ez a fogadtatás és tapasztalat elveheti az ember kedvét attól, hogy vért adjon vagy bíztasson másokat.

Azt tudtam, hogy különböző szűrő vizsgálatokon kell átesnem, de azt nem tudtam, hogy hova kell először mennem, és pontosan mit kell tennem. Szóval talpraesettségemnek köszönhetően, írogató emberektől megtudtam, hogy mit is kell először tennem a célom elérése érdekében.

Először egy kérdőívet kellett kitölteni, amelyen a kérdésekre egyszerűen csak igennel vagy nemmel kellett válaszolni. Itt olyan kérdések szerepeltek, mint szedek-e valamilyen gyógyszert, van-e valamilyen betegségem, allergiás vagyok-e valamire, volt-e valamilyen műtétem, párkapcsolatban élek-e, stb. Ezekre a hasznos kérdésekre nyilván azért volt szükség, hogy még időben kiszűrjék azokat a személyeket, akik semmiképpen sem adhatnak vért, illetve hogy a felesleges munkától, költségektől megkíméljék az egészségügyet.

Ezt követően a kitöltött kérdőívemmel az úgynevezett regisztrációs asztalhoz kellett mennem. Itt találkoztam az első problémával. A lány, akinek előttem rögzítették az adatait, a társadalombiztosítási kártyáját kérték, ami természetesen nem volt nála, s amelyet én sem vittem magammal. Ugyan miért is gondoltam volna arra, hogy kellhet, hiszen elvileg ez önkéntes. Véleményem szerint az egészségügynek minden önkéntesnek örülnie kellene a vállalkozó szellemű személyeknek függetlenül attól, hogy van kártyája, van nincs, a lényeg, hogy egészséges legyen. Azt megértem, hogy aki nem fizet egészségügyi járulékot, azt csak sürgősségi eljárásban részesítik, de hogy ennek a fizetéséhez kössék, hogy valaki adhat, vért vagy sem, ez nevetséges. Esetleg mondhatják erre, hogy nem tudják ellenőrizni az illetőt, mivel e fontos kártyán kívül igazolni kell magunkat valamilyen arcképes igazolvánnyal, hogy azok vagyunk-e, akiknek állítjuk magunkat.

Szóval a lány után én következtem és mondtam, hogy nálam sincs itt a kártya, de tudom a számát. Ez nekik azonban elfogadhatatlan volt, mert azt mondták, hogy nekik csak a kártya jó. „Megértem” a hasamra ütve mondok egy kilencjegyű kártya számot, ami véletlen egyezik a diákigazolványomon, illetve személyigazolványomon szereplő adatokkal. (Ezek ugyanis nálam voltak, mivel a könyvtárba csak diákigazolvánnyal lehet belépni, s nekem ezzel együtt szerepel minden más, kivéve a „TAJ” kártyát, mert az nem fér bele a tartómba). Szerencsére otthon megtanították a szüleim, hogy e fontos okmány mindig legyen nálam, szóval kimentem érte a ruhatárhoz.

Egyébként ezen aprócska rögzítési folyamat során találkoztam egy másik jelentős probléma, méghozzá egy fogalom jelentésének problémájával. A hölgy megkérdezett, hogy első véradó vagyok-e, mire én válaszoltam, hogy nem Szolnokon a volt iskolámban már adtam egyszer. Erre az eléggé unszimpatikus stílusával közölte velem, hogy én akkor első véradó vagyok, mert Szegeden még nem adtam. Nem igazán voltam benne biztos, hogy ugyanazt értjük-e első véradó fogalmán. Azért megkérdeztem, hogy akkor nem állnak kapcsolatban az egyes városok véradó intézetei. Az ő véleménye szerint nincs semmi köze egymáshoz a szolnoki, illetve szegedi véradó intézetnek, annak ellenére, hogy a köpenyére rá volt írva, hogy „OVI” vagyis Országos Vérellátó Intézet. Tudtommal azt is nyilván tartják, hogy ki hányszor adott már életében vért. Tovább nem értetlenkedtem, jobbnak láttam ráhagyni, s úgy próbáltam megérteni, hogy köztük fogalmi félreértések vannak, illetve hogy nyilván nekik ez van írásba foglalva, és ezt kell tenniük.

Ezt követően be kellett állnom egy kígyózó sor végére, arra várva, hogy megállapítsák a vércsoportomat és megmérjék a hemoglobin szintemet. Amíg sorra nem kerültem addig az egyik sorban állóval beszélgettem, a vércsoportok gyakoriságáról.

Ezek közben egy újabb bürokratikus dologgal találkoztam. Egy külföldi lány akart vért adni. Természetesen tőle is kértek TAJ kártyát, mire ő mondta, hogy neki csak diákigazolványa van. Szegény nem értette, hogy a egy bürokratikus „asztalsor” közé keveredett, ahol szigorú szabályok szerint eljárva csak TAJ kártyával lehet vért adni, s ahol az altruista szándéka mit sem ér. Végül persze elküldték.

Ez az asztal volt az első, ahol a tű is előkerült. Én igazság szerint soha sem a tűtől félek, hanem magától a tűszúrástól, ami még egy másodpercig sem tart. Egyébként a korábbi véradásomhoz képest egy jelentős újítás történt. A tűt kicserélték egy kis pisztolyszerű eszközre. Persze ebben is van tű, de az nem látszik, mert körül veszi egy műanyag tok. A szúrás úgy történik, hogy az ujjra ráhelyezve, úgymond belelőnek az ember középső, vagy gyűrűsujjába (a tű nem marad az ember ujjába, csak megszúr). Állítólag azért nem a mutatóujjba, mert azt sokat használjuk, kopottabb és így állítólag nehezebben folyik belőle a vér, amely a vizsgálathoz kell. Véleményem szerint ezzel az eljárásmóddal egyáltalán nem is érzékelhető ez a szúrás.

Amíg a nővérke készítette a vércsoport tesztet, addig érdeklődtem, hogy melyik vércsoport fordul elő a legsűrűbben. Az válasz az volt, hogy a pozitív fordul elő gyakrabban, de azt nem tudja megmondani, hogy az A, B, AB, O vércsoportok közül melyik a gyakoribb. Viszont elmondta, hogy az Ab-s vércsoport a legkedvezőbb, mert az kaphat bárkitől vért (persze a negatív, pozitívnak meg kell egyeznie).

A következő asztalhoz nem kellett sorban állnom, egyből én következtem. Itt egy nagyon kedves, idős doktor úr vizsgált meg. Először is átnézte a kitöltött kérdőívemet és további kérdéseket tett fel. Megkérdezte, hogy fogyasztok-e rendszeresen alkoholt, drogozok-e, terhes vagyok-e, élek-e nemi életet, s ha igen állandó partnerrel vagy sem. Az utóbbi kérdések nyilván azért fontosak, mert egyes emberek efféle deviáns viselkedése miatt súlyos betegségek hordozóivá válnak (hepatitis, AIDS, különféle nemi betegségek), amelyek a helyi vizsgálatokkal nem szűrhetűek ki. Úgy gondolom fontos ezen kérdések feltétele, hogy kiszűrhessék azokat, akikre valamelyik vonatkozik-e, így újabb felesleges munkától és költségektől kímélhetik meg magukat az alkalmazottak. Ezt követően, az orvos megmérte a vérnyomásomat. Szerencsére minden rendben volt a kérdésekkel, a vérnyomásommal és a hemoglobinemmel is. Az orvos szerint sok „ilyen” makkegészséges emberre lenne szükség.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy itt kaptam egy darab egy személyre szóló ajándék belépőjegyet is a szegedi gyógyfürdőbe. Nagyon meglepődtem, nem számítottam rá, hogy ilyet is kaphatok, azt gondoltam, hogy a magyar egészségügy szegény. Ez valószínű így van, csak találtak szponzorokat.

A vizsgálat közben azt is megérdeklődtem, hogy jó fajta-e a vérnyomásmérő, amivel vizsgált, ugyanis mostanság sokat hallani a különféle vérnyomásmérőkről. A tapasztalat az volt, hogy a manapság forgalomban levő elemmel működő készülékek nem megbízhatóak, s ezek közül is legkevésbé az úgynevezett „csuklós vérnyomásmérők”. A legjobbak mégiscsak a higanyos, régi, de pontos vérnyomásmérők.

Azt hiszem itt majdnem egy végzetes hibát követtem el abban a tekintetben, hogy túlságosan kérdezősködtem. Igaz, nem úgy indultam el, hogy teljesen résztvevőként vegyek  részt, de a sorban állás közben eldöntöttem nem árulom el, hogy nemcsak vért akarok adni, hanem megfigyelek is. Az orvos például arra volt kíváncsi, hogy nem vagyok-e véletlenül pszichológus. Lehet, hogy tényleg úgy viselkedtem, mint egy pszichológus, talán mert sokat kérdezősködtem, de erre igazi választ csak egy engem megfigyelő személy adhatna választ.

A tényleges véradás előtt még mindig hátra volt egy „asztal”. Ez egy utolsó regisztráció volt. Alá kellett írni egy utolsó papírt, illetve kaptam egy 500Ft-os vásárlási utalványt, meg egy szelet csokit, illetve a véradáshoz szükséges csomagot, amely mindenféle vérvételhez szükséges orvosi eszközöket tartalmazott. Itt a tudtomra adták, hogy nyugodtan fogyasszak inni valót, mert szükség van sok folyadékra a véradáshoz. Egyébként a szervezés negatívumai ellenére meglepődve tapasztaltam, hogy az almalé, amelyet fogyaszthattunk nagyon finom és minőségi volt (az is kiderült, hogy bio almalevet itattak velünk). Talán ez volt az első dolog, amire a szervezés során odafigyeltek.

Véradás a szemináriumi szobában

A kis szemináriumi szobába, vagyis a véradás tényleges helyszínére belépve egy kedves idősebb korú nővérke tessékelt be. Megkérdezte melyik kezemből vehetnek vért, mert csak egy jobb kezes szék volt szabad. Mivel nekem mindegy volt ezért helyet foglaltam a fehér székben. A kis szobában, ahova hat darab beteg ágyat helyeztek el nem sok hely maradt a kezemben levődolgoknak, de azért szorítottak neki helyet.

Első lépésként jól elszorították a karomat, majd fertőtlenítőszert fújtak a rá. Első benyomásra azt hihette a nővérke, hogy félek, mert néztem a mellettem ülő lány lefolyó vérét, de valójában csak érdeklődve szemléltem. Javasolta is, hogy ne nézzem. Aztán belém szúrtak egy jó vastag tűt. Azt hiszem sokkal jobban fájt, hogy elszorították a karom, mint maga a tűszúrás. Ezután kaptam egy kis labdát, amelyet szépen összeszorítgatva elősegíthettem, hogy minél gyorsabban folyjék le a vér. Egyébként a lefolyt vér mennyiségét egy folyton billegő kis mérleggel mérték.

Közben azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ember rosszul lett odabent véradás közben. Nem egy lány volt akit ott tartottak megfigyelni, sőt volt akinek vizes törölközőt tettek a fejére. Szerencsére én teljesen jól voltam és hamar lefolyt a kellő mennyiségű vérem. Mielőtt kivették a tűt még levettek három fiola vért, mivel szükség van laboratóriumi vizsgálatokra is, hogy kiszűrjék a lehetséges betegségeket, fertőzéseket.

Aztán kaptam egy szép nagy nyomókötést, amit 3-4 órán keresztül kell rajta tartani a seben. A nővérkével közben beszélgettem. Elárulta, hogy már több mint tíz éve ez a munkája. Látszott is rajta mind a tapasztalat. Tovább kérdezgettem arról, hogy sokan szoktak-e lenni, hogyan viselik az emberek. Azonban még mielőtt választ kaphattam volna, megkérdezte tőlem, hogy pszichológushallgató vagyok-e. Nyilván, azért mert sokat kérdezősködtem. Elkerülve, hogy lelepleződjek én válaszoltam az ő kérdésére, de az előbbi kérdéseimre választ én nem kaptam.

Lassan felálltam a székből, s szerencsére nem voltam rosszul, teljesen jól voltam. Nagyon jól esett, hogy a kezdeti nehézségek és negatívumok ellenére nagyon kedvesek voltak a nővérkék és nagyon szépen meg is köszönték.

A véradás után

A teremből való kilépésemkor meglepődve tapasztaltam, hogy még több az önkéntes jelentkező, mint a véradás kezdetén. Most döbbentem rá csak igazán, ahogyan próbáltam a tekergőző sorok között kijutni, hogy milyen előnytelenül is vannak a szemináriumi szoba előtt elhelyezve az asztalok, ami szintén egy szervezési hibának tudható be. Ugyanis az asztalok nem sorrendben következtek egymás után, ahogyan nekünk kellett egyik asztaltól a másikig menni, hanem össze-vissza következtek.

Amint kiértem még kaptam ajándékot egy nagyon kedves szervező hölgytől, akivel csak most találkozok először a véradás során. Aztán még leadtam a voksom a disnopatkányoknak, ahogyan ígértem. Azt is megtudtam, hogy valószínű azért jöttek el annyira sokan, mert a kollégiumi csapatok pontot kaptak a véradásért, s így több az érdekelt ember.

Végül sikerült oda mennem a barátnőimhez, akik türelmesen és kíváncsian vártak rám körülbelül fél órát, tartva attól, hogy rosszul leszek. Nagyon jól esett, mert rádöbbentem milyen jó barátaim vannak az egyetemen, ugyanis előtte soha nem gondoltam, hogy ilyen sok jó barátra lelhetek még.

Váratlan fordulat

Legnagyobb meglepetésemre, az a barátnőm, amelyik nem tudta eldönteni, hogy szeretné vagy sem, most végre elszánta magát a véradásra. Mire én örömömben vele tartottam, s megígértem neki végig vele maradok.

Szóval neki vágtam vele még egyszer a közben duplájára növekedett soroknak. Körülbelül minden ugyanúgy zajlott. A regisztrációs asztalnál továbbra is unszimpatikusan viselkedett a hölgy.

Miközben vártunk a sorunkra beszélgettünk. Nemcsak ketten, hanem a körülöttük levőkkel is. Az egészségügyi reform legkedvesebb pontjáról, a vizitdíjról is szó esett. Ennek is azon része, hogyha valaki hatvanszor ad vért, akkor annak nem kell sehol díjat fizetnie. Ez kicsit nevetséges. Az én tudásom szerint egy nő évente 3-szor, azaz négy havonta, egy férfi pedig évente 4-szer, azaz három havonta adhat vért. Nők esetében pedig azt is érdemes beleszámolni, hogy gyakrabban fordul elő náluk vérszegénység (vagyis nem lehetnek donorok), mint a férfiaknál, illetve terhesség esetén egy ideig elesnek ettől a lehetőségtől. Vagyis ezek szerint egy nőnek 20 év kell, egy férfinek pedig 15 év kell, hogy vizitdíj mentes legyen. Talán éppen ezen irreális számok miatt már 30 alkalommal kiváltható.

Kedves barátnőm kicsit félt a tűszúrástól, de én próbáltam megnyugtatni, hogy nem fog fájni. A szúrást követően persze már hitt nekem. Így, hogy másodszor is módomban állt ugyanazt végig figyelni, megtudakoltam hogyan is állapítják meg az ember vércsoportját. Ez egy teszt papírral történik, amelyen három darab körülbelül egy forintos nagyságú pont található. Egy pont az A, egy pont a B, s egy pont a 0 vércsoportot jelölik. Miután megszúrták az ember ujját, egy kis vért szívnak fel egy kis cső segítségével, s a három különböző pontra csepegtetnek belőle egy keveset, majd kissé megkevergetik. Az a pont, amelyen a vér összehúzódik (kicsapódik, mint a fehérje), az az ember vércsoportja. Ha kicsapódik az A és B jelűnél is akkor az illető vércsoportja AB-s. Azonban sajnos azt nem figyeltem meg hogyan állapítják meg, hogy az illető vércsoportja pozitív vagy negatív.

Végül a barátnőm is eljutott az orvos asztaláig. Azonban neki a hemoglobin szintje nem volt megfelelő, 14 alatti volt, vagyis vérszegénységet mutatott, ezért javasolták neki, hogy menjen el vérvételre és vizsgáltassa ki magát. Természetesen megköszönték fáradozását. 

Mivel maradtam még a könyvtárban egy-két órával azután hogy adtam vért nemcsak azt láttam, hogy még mindig nagyon sokan állnak sorban, hanem azt is, hogy átrendezték az asztalokat a nagyobb kényelem, könnyebb hozzáférhetőség miatt.

Végszó

A véradást követően nagyon jól éreztem magam, még annak ellenére is, hogy utána napokig a tű helyén egy nagy kék-zöld folt virított. Végre megtettem valamit, amit már régóta kötelességemnek éreztem, ráadásul az iskolai feladatom egy részét is elvégeztem. Elégedett voltam, úgy éreztem tettem valamit az embertársaimért. Örültem, hogy nemcsak én, hanem rajtam kívül nagyon sokan feladatuknak érezték ugyanezt. Ráadásul ismételten sikerült meggyőznöm valakit a véradás fontosságáról.

Azonban sajnos a véradás során találkoztam számos hiányossággal is. Először is nem volt kellőképpen meghirdetve a véradás (én a saját kapcsolati hálómon keresztül szereztem róla tudomást), aztán a helyszínen nem volt, aki kellően tájékoztasson az események menetéről. Továbbá, hiányoltam azt is, hogy az első véradóknak nem adtak semmiféle emléklapot vagy emléktárgyat, arról hogy először adtak vért. Ellenben az én első véradásomkor kaptam és nagyon jól eső érzés volt. Úgy gondolom hasznos lenne hangsúlyozni, hogy valaki első véradó, mert ez az, ami ösztönözheti a továbbiakra és ez az, ami megerősítést ad az illetőben, hogy nagyon jót tett.

Fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk ezzel a témával, hiszen az egészségügynek folyamatosan szüksége van a vérellátásra. Sokszor előfordul, hogy emailben körlevélben keresik az embereket, akiknek például AB negatív típusú a vércsoportjuk. Vagyis kellenek a véradók, hogy szükség esetén ne legyen probléma a hiányból

. Véleményem szerint a hatékonyság növelése érdekében meg kell vizsgálni, hogy valaki miért ad vért és miért nem. Ha megértjük ezeket a háttérben lappangó dolgokat, talán rájöhetünk arra, hogy az alkalmas, de nem hajlandókat mégis hogyan vehetnénk rá, illetve kiemeljük azokat a fontos dolgokat, amiért mások vért adnak.

Sokan felesleges időtöltésnek tartják a véradást, s nem értik valaki miért szánja ilyen dologra magát. Vannak olyanok is, akik még súlyos betegség esetén sem hajlandók orvoshoz menni, s persze vannak olyanok is, akik nemcsak a tűtől, hanem a vér látványától vannak rosszul. Persze vannak olyan emberek is, akik azért nem adnak vért, mert iszonyodnak a kórháztól és minden hozzá kapcsolódó dologtól. Ezeket az emberek nem a kórház környékén lehet beszervezni. Éppen ezért fontos, hogy sok helyen szervezzenek véradást. Például szabadidős tevékenységeken (május 1-jén), iskolákban, könyvtárakban, vagyis olyan helyet érdemes választani, ami nem emlékeztet a kórházra. A második két kategóriába tartozókon nem tudunk segíteni, míg az első kategóriába tartozókat megpróbálhatjuk felvilágosítani a hasznosságáról.

Sokan vannak olyanok is, akik önkéntesen mennek váradásra anélkül, hogy keresgetnék, hogy hol is tehetik meg. Ők altruisták, önzetlenül bármilyen ellenszolgáltatás reménye nélkül vállalják. Nemcsak időt, hanem energiát is beleáldoznak és még az esetleges rosszullétet is felvállalják. Azonban szerintem ők is szívesebben adnak vért, ha nem kórházba kell menniük, hanem más, kellemesebb környezetbe.

Úgy tűnik azért mégis sokan vannak azok, akik vállalkoznak a véradásra a tű, a vér látványa ellenére. Sokan nem első alkalommal indulnak neki. Nem tudom mi az igazi oka neki, hogy belevágnak, de az biztos, hogy bőven kell hozzá elszántság és bátorság, s talán lehet benne egy kis egészséges életmódra törekvés.

A véradás nemcsak fontos, hanem nagyon hasznos dolog is. A váradás során számos addig lappangó betegségünkről tudomást szerezhetünk. Például a vérnyomásméréssel fényt deríthetnek arra, hogy valaki magas vagy éppen alacsony vérnyomással küzd, merthogy az emberek többsége nem méri sűrűn (sok más lappangó betegséget sem veszünk észre). Vagy kiderülhet az is, mint ahogyan a barátnőmmel is történt, hogy vérszegény, s érdemes lenne kivizsgáltatnia magát. Szóval akár bizonyos betegségeket is megelőzhetünk. Aztán véradással az ember szervezetében keringő vér is felfrissül, megújul.  A frissen termelődött vér pedig így friss oxigént szállíthat a szerveknek.

Emellett úgy gondolom, hogy nemcsak azokat, akik szeretnének vért adni, hanem azokat is akik nem tudják fontosságát folyamatosan tájékoztatni kell, lehetőséget kell nekik adni. Otthon például elmeséltem szüleimnek, hogy hol jártam. Elmondták, hogy ők is szívesen adnának vért csak nincs rá lehetőségük, ugyanis otthon kis város lévén nem igen szerveznek véradást. Szóval vannak olyanok is akik vállalkoznának rá csak nincs rá lehetőségük. Jó ötletnek tartanám azt is, ha időközönként városról városra járva szerveznének véradásokat, persze előre rendesen meghirdetve.

Sajnos azt kellet tapasztalnom, hogy a magyar egészségügy is egy teljesen bürokratizált társadalmi intézmény. Mindent az előírásoknak megfelelően akarnak végrehajtani, s nincs bennük semmi rugalmasság. Nyilván nem a dolgozók tehetnek róla, hogy így kell eljárniuk, hiszen ez nekik munkahelyi előírás. Az egész véradás során nem is az tartott sokáig, amíg lefolyt az elegendő mennyiségű vér, hanem az amíg a sorban álltam, s mindenféle papír munkát végeztek.

Véleményem szerint, ha a magyar egészségügy több véradót szeretne, akkor több helyen, több alkalommal és persze jobban meghirdetve kellene véradást szervezni. Jó példa erre az egyetemen szervezett véradások. Szerencsére elég sűrűn látni, hogy véradást szerveznek az egyetemen.

Azt hiszem bárhol vagyunk, bármit csinálunk mindig gyűjthetünk tapasztalatokat azok alapján, amit látunk. A véradással kapcsolatosan is sok mindenre szert tehetünk, s közben kibővíthetjük tudásunkat.

Úgy gondolom vért adni csak akkor lehet, ha önzetlenek, áldozatkészek vagyunk, vagyis képesek vagyunk magunkból feláldozni egy darabot anélkül, hogy cserébe bármit is várnánk. Azt hiszem, ez csak akkor megy, ha felnőttünk a feladathoz. Nem arra gondolok, hogy aki nem ad vért az még gyerek, hanem arra, hogy valaminek meg kell érnie lélekben, s erőszakoskodni senkivel sem lehet. Erőszakkal nem megyünk semmire, de megpróbálni másokat meggyőzni szabad és próbálkoznunk kell is.