A legtöbb embernek, akivel valaha is beszéltem e tárgykörben, ambivalens érzései vannak a vonatozással kapcsolatban. Valahogy megvan a romantikája az enyhe zötykölődésnek (amitől még nem leszünk „buszbetegek") és az elsuhanó tájaknak. Ugyanakkor rengeteg bosszúságot okoznak a koszos vagonok, késve induló vonatok, goromba kalauzok, magas jegyárak, és még sorolhatnám.

            Mivel békéscsabai vagyok és Szegedre járok egyetemre, igen sokszor veszem igénybe a MÁV szolgáltatásait. Mert tulajdonképpen mégiscsak gyors, a késések ellenére, mégis kényelmesek a szétszaggatott, poros ülések, és még mindig olcsóbb, mintha autóval járnék.

            Megfigyelésem előtapasztalatai tehát nagyrészt a Szeged-Békéscsaba vonalhoz köthetőek, de az utóbbi időben a párom megjelenésével egy Budapesttel kiegészült háromszög útvonalat járok be időnként, mindenféle variációkban.

            A szegedi pályaudvarra vágtáztam ki ebben az esetben, másodmagammal. Ez jellemző rám már a kezdetektől. Ha nem is vagyok késésben, a vonathoz igyekezvén mindig jobban szedem a lábam. Azt hiszem ez a fajta biztonságérzet szükséglete sokaknak- mások az ésszerűnél jóval korábban érnek ki az állomásra, hogy biztosan meg tudják váltani jegyeiket, és biztos ne késsék le a járatot. Persze a magyarországi vonatozásra úgy általában is jellemző az ésszerűtlenség. Az ember csak a MÁV vonataira szállhat fel ha vonatozni akar, vagy nem akar, de el szeretne jutni valahova. Éppen ezért a vezetésnek nem érdeke, hogy korszerűsítse, ésszerűsítse vonatait, járatait.

            Nem egy olyan vonat van, ami rendszeresen üres kocsikat húz maga után, míg a másikon egymást tapossák az emberek. Bár ennek is megvan a varázsa. Különleges közösségteremtő erővel bír egy ilyen 600%-osan megtömött vonat, mint minden olyan esemény, amikor együtt lehet szidni a távoli ismeretlent, a jelen nem lévő felelősöket, ez esetben a MÁV vezetését.

            A szegedi állomásépületet nemrég újították fel. Hivalkodó. Hatalmas díszes csillárok lógnak a mennyezetről, és színes díszburkolaton rohannak keresztül az emberek. Miért? Mert a Szegedre érkező idegen ezt látja először a városból. És ezt a többség megérti. Nem hallottam még senkit erről filozofálgatni sem az állomás épületében, sem máshol. Pedig várnám. Az emberek nem szeretik, ha valami nagyon drága. Akkor sem, ha az a közé, az ő szemüket gyönyörködteti, mert erre a múzeum való- mondják - nem a békéscsabai sétáló utca,  nem a szegedi Tisza Lajos körút, és nem a pályaudvar. Ezeknek a felújításoknak valaki mégis szükségét érzete, holott a MÁV egyéb felújítási munkálataira nemigen van pénz. És ezen nem háborodik fel a köz. Mert az emberek büszkék akarnak lenni a városukra, és valószínűleg némiképp szégyellik magukat mondjuk Gyoma polgárai, amikor hazatérvén a gyomai vasútállomás fogadja őket. Mert kifelé azért szeretünk mutatni valamit. Ezért kellett mostanában több nagyvárosban felújítani az állomást. És „ha már lúd, legyen kövér"- így kerültek ide a hatalmas csillárok.

            Az egyetemisták igen nagy hányadát adják az utazóközönségnek. Főként péntek délután és vasárnap este, az egyetemvárosokat érintő vonalakon, de most csütörtök este is a Szeged és Budapest között utazók jelentős része fiatal, egyetemistának tűnő személy. És hét közben is a számarányunknál nagyobb számban jelenünk meg a vonatokon. Ezt sok dologgal tudnám magyarázni. Már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy magunk döntsünk az életünkről, hogy kihez és hova, és mikor utazunk. És még elég fiatalok ahhoz, hogy ehhez kedvünk és energiánk is legyen. És persze a kedvezmény. Ha a jórészt jövedelem nélküli diákságnak is teljes áron kellene utazni, a nyári kiruccanásokat, év közbeni találkozókat, bulikat nem tudnák finanszírozni a szülők. És el is érkeztünk egy igen aktuális problémához. A jegyárak és kedvezmények. Az oktatás és az egészségügy pénzben nem mérhető eredményekkel járul hozzá egy állam működéséhez. Ha viszont nagy a baj, akkor csak a pénz számít. Ezek az ágazatok csak viszik a pénzt az állami kasszából, de nem tesznek bele közvetlenül semmit. Ezért a megszorítások főként ezekre irányulnak. A MÁV is csak az állami kasszát fogyasztotta, viszont veszteségesen működött. Ezekből az információkból a honatyák számára többek között az következett, hogy az utazási kedvezményeket meg kéne vonni. Megjegyzem, ez még a legésszerűbb gondolat. Az utazás ugyanis egy szolgáltatás, amit én is, a szüleim is, és a honatya is ugyanolyan színvonalon vehet igénybe. A diákoknak mégis kedvezmény járt (jár). Ez tudtommal nem alapvető állampolgári jog. Kis túlzással körülbelül arról van szó, mintha elvárnánk, hogy az állam támogassa a szolárium-belépőket és kondibérleteket. Ez a megvonás azonban az elevenünkbe vágott, mert hát persze én sem szeretnék többet fizetni. De az alapvető probléma azzal van, hogy a szolgáltatás minőségéhez képest még a korábbi, 67,5%-os diákjegy is drága volt. Az áremelés azonban már itt Szegeden is, a foganatosításának 9. napján demonstrációra sarkallta a diákságot. A demonstráció intézménye számomra teljesen értelmetlen az estek többségében. A kormány, vagy bármilyen döntéshozó szerv nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy a döntése a társadalom mely csoportjainak lesz kedvezőtlen. Ha 67,5% helyett csak 50%-os kedvezményt adnak a diákoknak, senki nem fogja közülük azt gondolni, hogy ennek mi örülünk majd. A demonstrációval viszont csupán elégedetlenségünknek adunk hangot, amivel amúgy is tisztában vannak, de nem tudnak, vagy nem akarnak ellene tenni. Innentől kezdve a dolog értelmetlen. Az embereknek azonban jól fejlett igazságérzetük, és kevésbé jól fejlett mérlegelési képességük van általában, így azt gondoljuk, hogy ér valamit, ha hangosan kimondjuk, hogy nem értünk egyet egy rendelkezéssel. Sokkal logikusabb lépés lenne, ha tömegesen nem váltanánk jegyet, és a büntetést sem fizetnénk be. Persze sokkal kevésbé demokratikus is, de ezzel akár nyomást is gyakorolhatnánk a döntéshozókra. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én csatlakoznék egy ilyen akcióhoz főképpen pedig nem azt, hogy magam indítanám el.

            Mégis utazunk továbbra is. Az egyetemre kerülés a legtöbb fiatal esetében az elszakadást jelenti a szüleitől, a szülői háztól. Ha korábban a lakóhelyén járt iskolába, de egyetemre már máshova kerül, először élheti az életét felügyelet nélkül. Az egyetemisták egy része kihasználja a felnőtté válás ellenőrizetlen pillanatait, másoknak viszont gyakran hiányoznak a szüleik. Akiket túl rövid pórázon tartottak otthon, az gyakran megrészegül a szabadságtól, és igen ritkán jár haza, vagy ha mégis hazatér, általában csupán a mosatlan ruhák kísérőjeként teszi ezt. Vannak, akik más okból nem járnak haza 2 napra minden héten. A múltkoriban, amikor a barátommal Jákon jártunk rokonlátogatóban a március 15.-ei hosszúhétvégén, a vonaton összefutottunk egy egyetemi ismerősünkkel. Igen hosszú úton tud csak hazajutni Szegedről Szentgotthárdra, így jóformán már indulhatna is visszaérkezésekor, ha hazajárna egy egyszerű hétvégén is. Ez a rossz közlekedési hálózat még mindig Trianon nem éppen rövid bűnlajstromán ékeskedik. Az ország egyik feléről a másikra gyakorlatilag csak Budapesten keresztül lehet eljutni. Mert a délebbre keresztben húzódó vasútvonalak a határon kívül rekedtek. Persze azóta már építhettünk volna újakat, de annyi más építenivaló van. A magyar mentalitásra meg különben is jellemző, hogy szeretünk a múlton keseregni, így nem illene a képbe, ha tennénk valamit, aminek kapcsán kiderülne, hogy az addig sokat siratott problémát nem is volt olyan nehéz megoldani. Ha eszembe idézem azt a néhány magyar történelmi évszámot, amelyre emlékszem még tanulmányaimból (bár történelem szakos voltam gimnáziumban, ez mégsem sok), meglepően tapasztalom, hogy a tatárjárás, Dózsa leverése, a 48-49-es szabadságharc, a török uralom néhány évszáma és Trianon szerepelnek a listán. Szerintem egy ilyen nép nincs még egy. Érdekes lenne azt kutatni, miért vagyunk ilyen szerények és pesszimisták, és miért nem inkább az eredményeinket domborítjuk ki és dicsekszünk velük.

Magyarország „vízfeje", Budapest sem egy szerencsés képződmény az utazási probléma megoldása szempontjából. A reformkorban kicsit túlbuzgóan fejlesztgették, és végül más városok nem jutottak el a kívánt szintre. Ez egy öngerjesztő folyamat. A lehetőségeket emberek adják, és mind emberből, mind lehetőségből a fővárosban van a legtöbb. A lehetőségek pedig új embereket vonzanak, az emberek pedig új lehetőségeket teremtenek.

            Persze egy másik tendencia is érzékelhető: a családok, fiatal házasok egyre inkább menekülnek Pestről, és általában a városokból. Nem olyan régi jelenség az olyan falu, vagy falurész, melyben egyre-másra húzzák fel a kacsalábon forgó palotákat, óriási kerttel és saját játszótérrel. Az anyagilag biztos talajon álló családok egyre gyakrabban költöznek ilyen falvakba, ahonnan viszont nem vonattal járnak át a városba. Tapasztalatom szerint egyébként sem jellemző, hogy rövidebb távra is a vonatot választják az emberek. A vasútállomás általában a város vagy falu szélén található, és nem háztól házig szállít. Míg a buszpályaudvarok közelebb vannak általában a belvároshoz, és több helyen is megállnak a buszok egy helységen belül. A „luxusfalusi" családok azonban kocsival közlekednek, ez a kötetlenség hozzátartozik az életformájukhoz.

Azt vettem észre, hogy a vonaton nem jellemző a helyünk átadása. Buszon, villamoson- vagyis rövidebb távon egy udvarias fiatalnak magától értetődő, hogy átengedi a helyét az idősebbeknek. A vonaton az érkezési sorrend dominál leginkább. Udvariasságunk kimerül a nénik fel- és lesegítésében, valamint csomagjaik pakolgatásában. Az ilyenfajta udvariaskodás általában hosszú beszélgetést, panaszáradatot von maga után. De enélkül is találkozhatunk olyan idegenekkel, akik ki szeretnék önteni a szívüket nekünk. Én szinte soha nem futok össze ilyen emberekkel a vonaton. Pedig sokat utazom. Úgyhogy ez valamiféle, elsőre könnyen észrevehető tulajdonságon alapulhat. Van, akit mindig megtalálnak az ilyen emberek, és nem hiszem, hogy ez véletlen lenne, de a kiválasztás szisztémájára még nem jöttem rá.

Régi filmekben és könyvekben találkozom gyakran az „utazóruha” kifejezéssel. Ez régen fontos lehetett, amikor a hétköznapi ruhák igen kényelmetlenek voltak, és az utazás több napnyi postakocsin való zötykölődést jelentett. Manapság az utazást csak annyiban jelzi a ruházatunk, hogy nem veszünk fel fehér nadrágot/szoknyát.

Az emberek a vonaton többféleképpen elüthetik az idejüket. A legnépszerűbbek talán az alvás, az olvasás és a rejtvényfejtés. Az olvasás általában nem könyvet, hanem újságot, folyóiratot jelent. Jellemző, hogy ez a lap nem lesz túl magasröptű. Komoly, intelligens emberek, akik egyéb esetben vagy nem olvasnak magazinokat, vagy csak nagyon megbízható és minőségi kiadványokat vesznek a kezükbe, vonatozáshoz szinte mindig pletykalapot vásárolnak. Ez talán abból adódhat, hogy a vonaton sokkal kevésbé érzékelhetőek a társadalmi különbségek. Lehet, hogy egy tanszékvezető matematikaprofesszort nagyon érdekli, hogy melyik sztár feküdt a közelmúltban plasztikai sebész kése alá, vagy ki kivel fog összeházasodni, mégsem húzza elő a táskájából az egyetemen a „Best” magazint, miközben zh-t irat, mert a státuszához hozzátartozik, hogy ő nem olvas ilyeneket. Ezt a társadalmi nyomást nem érzékeli, amikor idegen emberek mellé hétköznapi ruhában beül egy vagonba.

A vonatok piszkosak. Ezt mindenki vallja. Lassan 21 éve vonatozok, és a napokban láttam először takarítónőt a szerelvényen. A békéscsabai vasútállomásra érkeztem az indulás előtt kb. 15 perccel. A vonat 1-2 perce állhatott be a vágányra. Az ajtónál várnom kellett, mert egy házaspár egy szép nagy kutyát tuszkolt fel a lépcsőn. Ekkor érkezett a takarítónő, akire rácsodálkoztam, de még fel sem ocsúdtam, már replikázott, hogy hogyan fog ő így kitakarítani? A kutya nőnemű gazdája kissé felháborodottan közölte, hogy odébbállnak a kutyával, amíg ott takarít, de neki ne morogjon, mert ő drága jegyet vett a kutyájának. Jogos. A takarítónő elenyésző idő alatt „takarította” ki a vagont. Ideje sem lett volna alaposabb munkára. Ha előbb felengednék a vonatra, többet kéne neki fizetni.

A Békéscsaba és Szeged között közlekedő szerelvények pedig még tisztának mondhatók. Mert még viszonylag újak. Információim szerint oroszországból érkező jóvátétel ez a típusú „vonat”, mely valójában metrókocsi. Ennek megfelelően igen kényelmes rövid távon, de a 2 órás út már túl hosszú egy ilyen vonaton. Az ülések alvásra alkalmatlanok, az elválasztó ajtók fülsiketítően nyikorognak a rossz Békés-megyei síneken. A légkondicionáló berendezés miatt az ablakokat nem lehet kinyitni, viszont a MÁV sosem tudja eltalálni a megfelelő hőmérsékletet. Az ajtók gombnyomásra nyílnak, és az alsó lépcsőfok csak ekkor kúszik elő a semmiből. Ez csak akkor gond, amikor bizonyos idő után az ajtó elkezd sípolni, és magától szép lassan becsukódik, a vagon alá húzva ezzel az alsó lépcsőt. Ha ilyesmi történik, én még elég jó erőben vagyok ahhoz, hogy időben leugorjak a peronra, de kizártnak tartom, hogy még egy idős ember sem szenvedett balesetet emiatt.

Valamelyik egyetemi újságban olvastam nemrégiben egy hasonló témájú irományban a kalauzok tipizálását. Nemük, külső jegyeik, és az utasok iránti attitűdjeik szerint sorolta őket különböző csoportokba. Én abban tudok köztük jelentős különbséget tenni, hogy a kedvezményre való jogosultságot milyen lelkiismeretesen ellenőrzik. Egyszer egyedül utaztam, és szörnyen unatkoztam Békéscsabától Szolnokig. Áldás volt, amikor felszállt két középkorú hölgy, akik végigbeszélgették az utat Pestig. Mint kiderült, korábban nem ismerték egymást, ez mégsem látszott a beszélgetésükön, csak egy-két elejtett információmorzsából következtettem rá. Mindketten közalkalmazottak voltak. Sokára érkezett meg a kalauz, és a szokásos felületes oldalpillantás helyett elkérte az igazolványukat. Az egyiket hosszasan nézegette, majd elillant vele. Egy másik kalauzzal tért vissza, aki közölte, hogy az érvényesítő hologram sérült, márpedig ez nem sérülhet meg, ha már oda van ragasztava. Azt a kifejezést használta, hogy bombával sem lehetne lerobbantani azt a fóliát a tetejéről. Tehát a matricát már egyszer felszedték. A hölgy persze nem értette, hogyan feltételezhetnek róla ilyet, de azért elég nyugodtan tűrte, hogy kiállítsák neki a büntetőcédulát (15000 forint, ha nem tudja igazolni, hogy tényleg közalkalmazott) és bevonják a közalkalmazotti igazolványát. Ha a hologramos, védőfóliás érvényesítő cédula elpusztíthatatlan is, a diákon lévő nem az. Ezzel szerencsére nem sokkal a következő matricám átvétele előtt kellett szembesülnöm. Egy meleg nyári délutánon csak a telefonomat és a diákomat tettem a farzsebembe. Egy egyszerű izzadság könnyedén lemosta a matrica felső rétegét. Hiába műanyag és vízálló maga az igazolvány, ha a matrica nem. A chippel is gondjaim lesznek. Került rá egy karcolás valamelyik kártyaolvasóból, és egyre ritkábban veszi be elsőre a TIK nyomtatója. Hiába, a világ a silány minőségű dolgokat részesíti előnyben, mert azok olcsóbbak. Az már nem fontos, hogy a többször olcsó, az már esetleg a drágánál is drágább, mert csak rövid távra tudunk tervezni.

Ezért nem váltjuk meg előre a vonatjegyünket sem. Ki tudja mi lesz velünk holnap, vagy mi lesz a vendéglátónkkal? Ha mégsem az utazás napján váltjuk meg a jegyünket, akkor előző este. Persze nem az elővételi jegypénztárakban, mert azt sem tudjuk hol van. A problémás utasok mindig akkor érkeznek elővételi jegyet vásárolni a békéscsabai vasútállomásra, amikor egy pénztárnál venné meg a jegyét az öt perc múlva induló szegedi vonat utazóközönsége, és a tíz perc múlva induló budapestié. Hiába van jóval több pénztár, csak egy, legfeljebb kettő működik. Ez is hasonló probléma, mint az etr túlterheltsége. Nem állíthatnak be jóval több szervergépet, mert az év 360 napján kihasználatlan lenne. Így azon a néhány éjszakán továbbra is görcsölhetünk az „error” ablakok előtt. A vonatjegyvásárlás is a népszerű vonatok indulása előtt ugrik meg. Ha épp nem indul semmi, akkor alig téved oda egy-egy ember a pénztárhoz. A másik idegesítő utastípus ilyenkor, aki a pénztárnál kér információt. A nagyobb állomásokon van külön információs pult is, de ezt csak végső esetben veszik igénybe az emberek. A békéscsabai valóban nem túl vonzó. Az ablak, amin keresztül kérdésünket feltehetjük a készséges MÁV-dolgozónak, ágyékmagasságban van. Fölötte a tömör üvegfal, mikrofon nélkül, olykor még a függöny is be van húzva.

A dolgozók egyébként nem mindig olyan segítőkészek. Május másodikán utaztam Budapestről Szegedre. Sem a MÁV oldalán, sem az állomásokon kiaggatott papírokon nem találtam ezt megelőzően információt arra vonatkozóan, hogy akkor végül hogyan módosultak a diákkedvezmények. Így odaálltam a zuglói vasútállomás pénztárához, és közöltem, hogy egy diákot kérnék Szegedig, nem iskola és lakóhely között. A nő furcsán nézett rám, és megkérdezte milyen diákom van. Mondtam, egyetemi. Végül sikerült megtudnia, hogy nappalis vagyok, és szinte felháborodottan közölte, hogy akkor mindegy, hogy hova utazom. Minden magyarázat nélkül adott egy 50%-os jegyet, ami engem azért zavart végképp össze, mert azt gondoltam, hogy lakóhely és iskola között maradt a 67,5%, és más vonalakon pedig 50%. De a nő szerint nem. Végül Szegeden sikerült megtudnom, hogy igen, most már mindenhová féláron utazhatok.

A segítőkészséggel kapcsolatos hozzáállásukat leginkább az a tény jellemzi, hogy szinte soha nem térítik vissza, semmilyen körülmények között a jegyek árát. Valamivel mindig sikerül kibújniuk a felelősség alól, mondván: külső körülmények. 2005. december 30.-án utaztunk hazafelé a családommal Jákról. Előző éjszaka Jákon 50 centiméter hó esett, de amikor Szombathelyre érkeztünk, meglepődve tapasztaltuk, hogy ott egy sem. A vonatunk Győrszabadhegyig ment. Ott megállt. 3 órát álltunk. Majd Győrben még másfelet, hogy megvárjuk a soproni vonatot, amit ránk csatolnak, ami végül be sem következett, mert mire e soproni beért, a következő szombathelyi is befutott, így arra kapcsolták. Budapesten IC-re szálltunk volna át. A pótjegyeink tehát 2000forintot értek (négyen voltunk). Mire Budapestre értünk, már csak az éjszakai postavonat volt hátra. A kijelzőn megjelent, hogy 100percet késik. Így beültünk a váróba, ami egyébként kellemes meglepetés volt, mert valóban fűtötték, és nem voltak benn hajléktalanok. A bent sziesztázó vasutasok egyike nevetve közölte a többiekkel: „Kiírták, hogy 100percet késik. Nem merték bevallani, hogy 200-at.” És tényleg. 14órával az indulás után, hajnal ötre már Békéscsabán is voltunk. Nemhogy az egész utazás költségét nem térítették vissza ennyi kellemetlenség után, az IC pótjegy árát sem kaptuk vissza, mert hát befagytak a váltók, nem ők tehetnek róla. Olvastam valahol, hogy azért is jó Magyarországon élni, mert itt minden télen mindenkit meglepetésként érit, hogy esik a hó. És persze a mínusz 5 fok (kb. ennyi lehetett az aznapi országos minimum) is. A vonaton rádiót hallgattam. Bemondták, hogy Ausztriában leállt a közlekedés a hó miatt. Már-már kezdtem megnyugodni, hogy nem csak a mi országunk nem tud ezen túllendülni, amikor a hír folytatásából kiderült, hogy náluk 3 méter hó esett. Miközben a magyarországi közlekedési hírekben a befagyott váltók mellett a „tour de Dunántúl” is szerepelt, mely kifejezést a rádiós műsorvezető arra a káoszra alkalmazta, mely jelentkezett, amikor megfelelő útjelző táblák nélkül terelték el a forgalmat az egyik autópályáról, melynek következtében, az autósok egy része körbe-körbe utazgatott a környéken, keresve a megfelelő utat.

A vonatok berendezése nem tartja tiszteletben az emberek személyes térigényét. Az ülések túl közel vannak egymáshoz, nem mindenhol van karfa, és 8 embert zsúfolnak össze egy másodosztályú fülkében. Így amikor nincs annyi utas, ahány hely, igyekszünk minél távolabb elhelyezkedni egymástól. A Békéscsaba és Szeged között közlekedő vonatokon a négyes leosztás a legjellemzőbb: vagyis két-két ülés van egymással szemben. Ha valaki talál egy ilyen üres négyest, akkor jó eséllyel valamelyik ablak melletti ülést fogja választani, mert így láthatja a tájat és az őzikéket, ha akarja, mert rendelkezésére áll az asztalka és a szeméttároló is, és végső esetben az ablaknak dőlve tud szunyókálni. Ha új utas érkezik, és már nem talál teljesen üres négyes blokkot, megkérdezi, hogy van-e egy szabad hely. Ezt akkor is meg szoktuk általában kérdezni, ha nyilvánvalónak látszik, hogy csak egyedül ül ott. A második utas semmiképp sem az első mellé fog ülni, hanem legvalószínűbben az átlósan vele szemben lévő ülésre. Ha valami miatt ragaszkodik az ablakhoz, vagy az asztalhoz, akkor vele szembe is leülhet. Ha a külső szélre ül, és érkezik egy új utas, szinte mindig az ablak felőli részre ül át, és korábbi helyét adja át az újonnan érkezőnek. A szociálpszichológiából tanultakat nekem is sikerült megfigyelnem egy-egy utazás alkalmával, sőt, magam is alkalmazom a saját intimszférám lezárására a tekintetemet. Ha túl közel van a szemben ülő, márpedig a vonat kialakítása miatt ez minden esetben így van, kerüljük a szemkontaktust vele. Kivéve persze, ha kapcsolatteremtési szándékunk van, de az emberek többsége nem a vonaton szokott ismerkedni. Aki mégis, az nem méregeti sokáig „áldozatát”. Ha unatkozunk, és sem olvasni, sem aludni nem akarunk, nézelődni szoktunk. Ilyenkor ügyelünk arra, hogy nem a velünk szemben ülőt vizsgálgassuk, vagy ha mégis, azt ő ne vegye észre. Az ablakon bámészkodunk ki, vagy a távolabb ülő utasokat figyelünk, a környezetünkben folyó érdekes beszélgetést követjük nyomon.

A vonaton egyébként jellemző, hogy az emberek társasággal utaznak. Főként vasárnap este, az egyetemistákkal megtömött szerelvényen van csak nagyon kevés magányos farkas. Én ugyan általában hétfőn reggel járok Szegedre, de ha mégis a zsúfolt vasárnap esti járatok valamelyikét választom, szinte kizárt, hogy ne találnék magamnak ismerőst. Sokan már eleve csoportban érkeznek, vagy a peronon találkoznak össze, és így keresnek ülőhelyet. Ezek többnyire 2-3-4 fős csoportosulások. Ők sokszor nagyhangúan ecsetelik az előző esti buli részleteit, ami egyes utasokat érdekel, és felüdíti őket, hogy figyelhetnek valamire, a legtöbb embert, azonban kimondottan zavarják az ilyen típusú megnyilvánulások. Ilyenkor képtelenség aludni, vagy tanulni. A vasárnap esti vonatokra különben is jellemző az intolerancia. A rengeteg fiatal utas egymást túlkiabálva éli szociális életét, a csomagok a keskeny közlekedőfolyosón vannak magukra hagyva, könnyen orra lehet bennük bukni, pláne, ha a kezünkben is van egy jókora súly.

A csomagok mérete igen változó. Megfigyelésem tárgyai főként hazatérő, vagy az egyetemre visszaérkező egyetemisták, valamint főként idős emberek. Az egyetemisták általában sporttáskával, vagy gurulós bőrönddel közlekednek. A többségnek nincs mosógépe az albérletben, kollégiumban, vagy nem tudja/ nem akarja használni, így egy heti ruhát kell folyamatosan hurcolniuk a vonaton. Akik mégis Szegeden mosnak, azok általában csak hátizsákkal, vagy retiküllel utaznak. Az időseknek nem szokott nagy csomagjuk lenni, inkább több kisebb. Gyakori jelenség a töménytelen mennyiségű szatyrot cipelő néni a vonaton. Ők általában rövidebb távon utaznak. A csomagokat, ha van még elég ülőhely, nem szokták feltenni a csomagtartókra. A kisebb hátizsákok csak akkor kerülnek fel a polcra, vagy az ülés alá, ha valaki az ő helyükre pályázik. Ilyenkor a gazdája kérés nélkül eltávolítja őket.

Az ablak problémája nem túl égető az általam jobban ismert vonatokon, de a hagyományos szerelvényeken nem csak a kalauz nyithatja ki őket, így konfliktusforrás lehet az utasok közt. Az ablakot általában férfiak nyitják ki. Azért is, mert ők a melegvérűbbek általánosságban, de azért is, mert a régi vonatok ablakait sokszor még ők is nehezen tudják megmozdítani. Megkérdezni azonban általában nem szokták a körülöttük ülőket, hogy kinyithatják-e. Igaz azonban, hogy amikor mégis megkérdezik, szinte mindig engedélyt kapnak rá, így tulajdonképpen felesleges udvariassági körnek tűnhet. Szerintem azonban fontos gesztus, és nem hajszolja kényelmetlen helyzetbe az utastársat azzal, hogy végig azon tépelődjön, hogy szóljon, becsukja, vagy tűrjön. A beszédbe elegyedés más kontextusban sem jellemző, szinte csak az idősebb emberek hajlamosak az ilyesmire, a köszönés azonban még nem halt ki. Az emberek jelentős százaléka köszön közvetlen utastársainak, amikor elhagyja a vonatot, olykor még további jó utat is kíván egy-egy utas.

Összességében a vonatozás tekinthető életformának is. Hetente minimum 4 órát vonatozok, pedig én csak 100 kilométerre tanulok a lakhelyemtől. Nem merném kijeleneteni, hogy megváltozott az életem, amióta ennyit utazok a vasúttal, vagy ha igen, akkor annak inkább az egyetemre kerülés a fő oka, de sokban befolyásolja az ember életét. Például pontosságra szoktat, mert a vonat nem vár meg. Ugyan a legtöbbször késve indulnak Szegedről és Békéscsabáról a vonatok, de ha véletlenül én kések egy percet, akkor szinte kizárt, hogy ne indult volna még el a vonatom. A tanulást is sokszor elősegíti, főként az én esetemben. Ha nem kéne a vonathoz kimennem, nem kelnék fel hétfőn reggelente csupán azért, hogy elolvassam a kötelező szemelvényeket, megírjam az élménybeszámolókat, átnézzem a tananyagokat.

Maguk a vonatok, főként a régiek, sok kisfiút, és felnőttet is rabul ejtenek. A MÁV-nak komolyan el kéne gondolkozni azon, hogy a pályaudvari pavilonokban apró vonatszerelvényeket, mozdonyvezetői sapkát, egyenruhát áruljon. Ha elég olcsó lenne, talán én is kalauznak öltözve utazgatnám körbe az országot. A MÁV-nak egyébként sok más dolgon is komolyan el kéne gondolkoznia. Elküldeném nekik ezt a sűrű leírást, de félek, egyrészt nem elég profi munka ahhoz, hogy figyelmet szenteljenek neki, másrészt pedig nagyon sok ember érzi úgy, hogy aggályait, nehézségeit a vonatozással kapcsolatban meg kell hogy ossza az illetékesekkel, ezekre azonban a legritkább esetben érkezik válasz, tényleges cselekvés pedig szinte soha nem követi ezeket. Pedig milyen jó lenne. Persze még így is sokkal jobb helyzetben vagyunk számos más országnál, ahol a vonatok nem ritkán akár egy egész napot is késhetnek, a vonalak pedig annyira túlterheltek, hogy bizonyos időközönként törvényszerűen rosszul vált egy vasutas, és akkor megtörténik a katasztrófa. Magyarországon szerencsére igen ritkán vannak ilyen katasztrófák. A legutóbbi szajoli vonatkisiklást a nagynéném ép bőrrel megúszta, a 20 évvel azelőttit az ő nagybátyjának néhány ujja bánta. A karmában nem hiszek, de néha komolya aggodalommal tölt el már az is, hogy valaki a vonatunk elé ugrik. Bár attól én nem sérülnék meg, az öngyilkosság egy kimondottan etikátlan módjának tartom. Végül kissé pesszimistára sikeredtek a befejező gondolataim, de azért összességében optimistán tekintek az eljövendő vonatozásaim elébe, legközelebb holnap!:)