Sűrű leírások : Busszal való közlekedés Hódmezővásárhely-Szeged között |
Busszal való közlekedés Hódmezővásárhely-Szeged között
Hegyi Lejla 2007.05.10. 08:59
REZÜMÉ:
Biztosan előfordult már mással is, hogy egyszerűen nem tudott hozzáfogni a munkájához, sőt nem is tudta, hogy mit akar vizsgálni. Ez történt velem is. Gondoltam arra, hogy gyerekekről írjak, illetve amit megadtunk, "gyermekközpontú társadalom". A téma elég összetett, és érdekelt volna, hogy mire jutnék vele, de nem tudtam sehol megragadni. Az igazat megvallva a kapcsolati tőkém hiányának tulajdonítanám, hogy nem tudtam semerre elindulni. Arra gondolok, hogy érdemes lett volna különböző intézményeket felkeresni, részt venni gyerekeknek szóló foglalkozásokon stb. Végül, hozzáteszem, időm hiányában ezt elvetettem.
Következő gondolatom a ballagás volt. Időközben meghívást kaptam egy ilyen ünnepségre, és arra gondoltam, talán lehetne erről egy sűrű leírást írni. Ami végül meggondolásra késztetett, az a rövid időintervallum volt, ami alatt megfigyelést lehet végezni. Mi lesz, ha csak utólag jut eszembe egy fontos mozzanat, amit nem vettem figyelembe? Utólag már nem lenne lehetőség visszafordítani az időt, és hiányos lesz a munkám.
Ami mellett döntöttem, az egy olyan téma, amit végül is évek óta lehetőségem van átélni és figyelemmel kísérni, illetve az idő sem szabott akadályt. A buszon való utazást választottam. Mint hódmezővásárhelyi lakos, teljesen rá vagyok utalva a helyközi menetrendszerinti járatok igénybe vételére. És rajtam kívül is elég sok vásárhelyi ember életében játszik döntő szerepet a Szegedre való ingázás.
Igyekeztem minél több komponense segítségével, minél több oldalról bemutatni a busszal való utazást és a hozzá kapcsolódó területeket. Maga a terepmunka azért volt érdekes számomra, mert olyan területet vizsgáltam, ami nem volt teljesen ismeretlen számomra, mégis sok mindent fedeztem fel vele kapcsolatban, amin eddig nem gondolkodtam. Megfigyeléseim kb. egy hetet öleltek fel, s még tartott, miközben elkezdtem írni a dolgozatot. Így lehetőségem volt arra, hogy időközben hozzátegyek ezt-azt. Vagy például rájöttem, hogy mire kellene még odafigyelnem az utazás során, s azt egy újabb ingázás alkalmával meg tudtam figyelni. Nem volt nehéz dolgom a jegyzeteléssel sem, hiszen a buszokon mások is folytatnak ilyen jellegű tevékenységet. De erre bővebben az írásban térek ki.
Busszal való közlekedés
Hódmezővásárhely-Szeged között
A témaválasztással kapcsolatos bizonytalanságokat elég tágan körülírtam a dolgozathoz csatolt rezümében. Erre itt nem térnék ki újból. Hanem, ami az én témám lenne, az a buszozással kapcsolatos észrevételeim! Körülbelül 6 éve járok át Szegedre busszal, és fel sem merült bennem, hogy esetleg más megoldást válasszak -például vonat. Vásárhely és Szeged között elég gyakran indulnak járatok, egyedül az esti órákban ritkábbak. Ha kifogást kellene tennem, azt hiszem ez lenne az. Általában abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy mikor estefelé végzek, úgy 1800 után, pont sikerül lekésnem a legközelebbi buszt, és olyankor bizony van, hogy egy órahosszát kell várni a következőig. Tehát nem tanácsos annak a tömegközlekedést választania, aki nem szeret alkalmazkodni.
Kik utaznak?
Az első reggel, mikor már tudatosan indultam megfigyelni a terepet, első dolgom az volt, hogy szétnéztem a buszmegállóban. Természetesen voltak ismerős arcok, de most elsősorban valamilyen tipológia szerint próbáltam besorolni az embereket. A reggeli órákban sok iskolás, gimnazista gyülekezik a peronon, hogy megtegyék napi útjukat iskolájukba, és a tanítási nap végeztével ugyanezt haza. Látható a menetrendeken is, hogy egyes járatok konkrétan csak iskolai tanítási napokon közlekednek, vagy az azt megelőző napon, nyilvánvalóan megkönnyítve a kollégisták helyzetét, akik előző nap utaznak szálláshelyükre.
A diákok mellett sok felnőtt szokott átjárni, akiknek úgy adódott munkalehetősége, hogy másik városba kell utaznia. Férfiak és nők vegyesen, korosztály szerint is vannak fiatalabb, harmincas éveikben járók -talán ők vannak többen- és idősebbek is.
Rajtuk kívül gyakori utasok azok a nyugdíjasok, akik valamelyik szegedi klinikára, egészségügyi ellátó központba utaznak beutalójukkal valamilyen előre bejegyzett vizsgálat céljából. Erre akkor jöttem rá, mikor az egyik idős hölgy megkérdezte tőlem, hogy hogyan juthat el az SZTK Rendelőhöz? Talán nem meglepő, hogy nem kellett nagyon kérdezősködnöm, a néni mondta magától, hogy mi járatban van. Máskor meg egy-egy régi ismerős beszélgetéséből is meg lehet állapítani, hogy miért utazik és hova.
Rajtuk kívül természetesen mindig vannak olyan utazók, akik csak egy-egy kivételes alkalommal használják a tömegközlekedésnek ezt a fajtáját. Erre jó példa egy, a ballagási héten történt kivételes alkalom, mikor is szerenádozó diákok utaztak haza az esti busszal. Először csak arra lettem figyelmes, hogy sok fiatal ember száll fel a buszra, akik ismerik egymást, különösen nem is foglalkoztam velük. Hanem hátul ültem, és a gyarapodó „néptömeg” miatt ők is egyre hátrébb sodródtak. Ekkor vette észre egyikük, hogy „Jé, a lépcsőn is van hely!”. Odaült, és elővette a gitárját. A többiek pedig, zömében lányok a dalszövegeiket és elkezdtek szerenádos dalokat énekelni. Látszott rajtuk az a végzősökre oly jellemző érzés, hogy „övék a világ”, és jól érzik magukat a bőrükben nem törődve a külvilággal. Nagyon érdekes volt. De ez csak egy egyedi eset, visszatérek a mindennapokban jellemző aspektusokra.
Miért is utazunk busszal?
Ha már buszozással kapcsolatos élményekről írok, talán érdemes elgondolkodni azon a kérdésen, hogy a tömegközlekedésnek miért pont ezt a válfaját veszik igénybe az emberek? Az első ok nyilvánvalóan a távolság a két város között. Valahogyan el kell jutni a kiindulópontból a célba. Az emberek beszámolóiból, akikkel utazás közben lehetőségem nyílt rövid beszélgetésre, mindinkább arra a következtetésre jutottam, hogy nem szeretnek busszal utazni. Főleg a reggeli járatokon figyeltem ezt meg, mikor mindenki álmos, nincs elég ülőhely, s az egész egyfajta kényszernek hat, hogy minden áldott nap felpréselik magukat a járműre, és csalódottan nyugtázzák, hogy valaki más már elfoglalta az utolsó szabad helyet.
Én személy szerint szeretek buszon utazni. Sokan kérdezték már, hogy "hogy bírom", meg "reggel olyan korán kell kelnem". Tehát ha úgy vesszük, nekem is kényszerű cselekvés a mindennapos utazás valamilyen szinten, hacsak nem akarok albérletbe vagy kollégiumba költözni. Mégis számomra élvezetes is tud lenni a tömegközlekedés, maga az utazás öröme valamilyen megmagyarázhatatlan okból roppant felemelő érzést nyújt. Képzelje el az olvasó, hogy csak úgy bámul kifelé az ablakon, céltalanul, s eközben újra és újra feltűnik egy-két ismerős hely, objektum út közben. Nem hosszú az a 25 km, éppen elegendő arra, hogy az ember elmélyedjen gondolataiban, új ötletek jussanak az eszébe, vagy akár rég elfelejtettnek hitt dolgokra emlékezzen. Van ideje arra, hogy végiggondolja a napját. Reggel az előtte álló feladatokra koncentrál, és olykor alig várja, hogy végére jusson teendőinek, habár még el sem kezdte. Délután, estefelé pedig az eltelt nap élményei elevenednek meg előtte, s elképzeli, hogyan fogja majd elmesélni otthon. Persze nem ritka az sem, mikor alig akar eltelni az a félórácska, mialatt megérkezünk Vásárhelyre. Sokszor az utasok arcára van írva, hogy ha lehetne csak egy kívánságuk, azt kérnék, hogy legyen már vége az útnak.
Érdekes ellentmondásokra lehet itt következtetni. Sokan busszal utaznak, mert nincs más kivitelezhető megoldás arra, hogy átjussanak Szegedre. S hiába esik nehezükre végigszenvedni az utat, nem választanak más megoldást, vagy nem tudnak. Miért is?
A városban élők számára az egyik előny a buszmegállók kedvező elhelyezkedése lehet. Oda-vissza irányban is legalább 4-5 megálló van a távolsági buszjáratoknak, s mind a központban. Tehát lakcím szerint választhat az illető, hogy melyik van közelebb. Ugyancsak előnyös lehet a járatok igénybe vétele a városon kívüli kisebb településeken élők számára Vásárhely és Szeged között. Hiszen párhuzamosan halad ugyan a vasút egy darabig, de ott hosszabb szakaszon nincsen állomás. Mint ismeretes, a vasúti menetrendek igencsak redukálás alatt állnak, nincsen annyi induló járat, mint a buszok esetében. Ez lehet a másik indok, hogy gyakoriak a járatok, s közöttük olyan is közlekedik óránként, amely nemcsak az autóbusz állomásig megy, hanem a vasútállomás a végállomása Szegeden. Így azok számára is adott a lehetőség, akik vonattal folytatják útjukat az ország más felébe.
Hogy akad-e olyan ember, aki csak az utazás kedvéért buszozik, azt azért nem hinném, mégiscsak meg kell váltani a jegyét, ha nem vesz egész hónapra szóló bérletet. Most pedig éppen aktuális, hogy mérlegeljen az ember, melyik fizetési módot választja, hisz e hónap elejétől emelkedtek a tarifák. Szóljon erről a következő rész.
Emelkedett jegyárak
Május elsejétől országosan emelkedtek a buszjegy árak, tudtam meg a hírekből. Az ember időnként számít rá, hogy minden évben eljön ez a perc is, de hogy készpénzben mérve mennyit jelent ez a pénztárcánknak, az általában a jegyirodánál derül ki.
A havi bérlet a következő hónap 5. napjáig érvényes. Kifutottam a határidőből, csak a hétvége elteltével mentem el az autóbusz állomásra megvásárolni a májusi bérletet. Hozzáteszem, hogy egyetemi hallgatóként minket is megilletett a tanulóknak járó 67,5%-os diákkedvezmény, de ez is megszűnt az újításokkal. Úgy tudtam, az iskola és a lakóhely között továbbra is kapunk bizonyos engedményt. Sorba álltam a pénztárnál, csak egy vásárló állt előttem. Ahogy sorra kerültem, mondtam az eladónak, hogy mit szeretnék. Ekkor kellett hirtelen "megkapaszkodnom" mert háromezer forinttal drágább lett az előző havi árhoz képest! Nem is tudtam, mitévő legyek, ugyanis nem volt nálam annyi pénz, hogy kifussa. Tudtam, hogy középiskolásoknak harmadannyiba kerül, ami még olcsóbb is az előző árnál. Megköszöntem a segítséget, és elmentem azzal, hogy "majd visszajövök máskor". És elkezdtem töprengeni. Mit jelenthet ez a többi utasnak? Úgy gondolom, felkészületlenül érte ez az utazóközönség nagy részét, hisz arról nincsenek információim, hogy mennyibe kerülhet a teljes árú havibérlet, de még a miénknél is drágább. Hiába az előbb felsorolt buszozással kapcsolatos előnyök, ez a lépés próbára teheti az utazó emberek kiadásait. Na persze nem mérhető össze például egy lakás rezsijével, de azért jelentős. Mint egyetemista, el tudom képzelni azt az eshetőséget, hogy hozzám hasonló ingázó társaim nem veszik meg az egész hónapra szóló bérletet, hanem inkább jegyet váltanak minden egyes alkalommal, hisz itt a vizsgaidőszak, amikor nem biztos, hogy minden nap szükség lesz rá, hogy Szegedre utazzanak.
Megfigyeltem, hogy maga a közlekedési társaság sem tájékoztatja egyértelműen és egybehangzóan az embereket. Mikor az előbb említett szituációban vártam a sorom, az előttem álló hölgy valamilyen igazolást akart kérni, ami bérlettel együtt érvényes, és a lánya nem kapott olyat. De úgy tudta, szükség van rá. Az eladón látszott, hogy nem is tudja hirtelen, mitévő legyen. Elkezdte keresni az említett okmányt, de nem talált megfelelőt. Azt sem tudta megmondani, hogy mikor lesz kapható, holott a vevő tudomása szerint kötelező lenne. Nem tudom, mire való lehet az igazolás. A buszon az ellenőr csak a bérletet és a diákigazolványt nézi meg, azt is csak felületesen. Nincs összehangolva az együttműködés vevőszolgálat és az ellenőrök között, ebből ez tűnik ki.
A sofőrök munkája
Az előbbi kissé kellemetlen téma után visszatérünk a közlekedéshez, mint folyamathoz. Maradjunk viszont a busztársasági alkalmazottaknál, közülük is azokra terelném a szót, akikkel legtöbbet találkozik az utazó. A gépjárművezetőkről van szó.
Hogy milyenek is ők? Mondhatnánk, ugyanolyan emberek, mint bárki más. Csak hozzá kell tenni, hogy a magánéletben, úgymond civilben. Vannak köztük idősebbek és fiatalabbak, jó kedélyűek és mogorvák stb. Ugyanis az utazás során kitűntetett szerep jár nekik: ők felelnek az utasok biztonságáért, tudniuk kell a helyes útvonalat, amelyen a járat közlekedik s még sorolhatnánk. Munkájuk során egyfajta kiszolgáló "személyzetként működnek", és egyben fölérendelt pozícióban vannak velünk szemben. Rajtuk áll, hogy elkérik-e az illető kedvezményre jogosító igazolványát -diák, nyugdíjas- jegyvásárláskor és mérlegelik a helyzetet, hogy valóban jogosult-e az utazó arra. Munkájukból adódóan, hisz emberekkel érintkeznek nap mint nap, udvariasnak és türelmesnek kell lenniük, hogy ne távozzon az utas kellemetlen élményekkel, ami alapján rossz véleményt alakít ki az egész rendszerről.
Pedig bizony előfordulnak utazás során konfliktusok is velük. Ez történt egy gyorsjáraton, az esti órákban, amelyen én is utaztam. Késő este volt már, amikor -mint az elején már említettem- kevés járatot indítanak. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki fennhangon veszekedik a sofőrrel. A probléma forrása az volt, hogy az utas hiányos információkkal rendelkezett a menetrendet illetően, így fel volt háborodva, hogy a busz nem áll meg Algyőn. Elöl ült, gondolom, hogy szólt a sofőrnek, hogy a következőnél le szeretne szállni, aki meg közölte vele, hogy majd Vásárhelyen lesz. Ebből indult a vita, hogy már pedig ő csak idáig utazik, le akar szállni. Mire a sofőr "Itt nincs megálló, nem is tudok ide szóló jegyet adni". Az nem derült ki számomra, hogy felszálláskor hogy nem derült fény a félreértésre, talán bérlettel utazott a férfi. Végül az lett a végkimenetel, hogy nem állt meg a busz. Az illető leszállt Vásárhelyen, és várhatott egy visszafelé induló járatra, ami ki tudja, mikor indult. Most legszívesebben azt írnám, mindenki szűrje le magának a tanulságot. De ezt nem tehetem. Az elején bemutatott sofőr-ideálra az illető nem jó példa, az biztos. Mennyibe került volna neki, hogy megálljon fél percre, amíg az ember leszáll? Más megtesz ilyen szívességet, ezt tapasztalatból mondom. Ha viszont arról az oldalról nézzük, hogy ő csak azt tette, amit a szabályok diktálnak neki, kifogástalanul végezte a munkáját. Kérdés azonban az, hogy emberileg mennyire felelt meg a hozzá fűzött elvárásoknak. Hisz mindannyian emberek vagyunk, és ha rá vagyunk utalva a másikra, bízunk benne, hogy segít rajtunk. Így van ez az élet más területein is. Ez csak egy kiragadott példa.
Természetesen vannak kimondottan "utasbarát" autóbuszvezetők is. Például aki tíz perccel hamarabb beáll a járművel a kocsi állásra, hogy ne kelljen a várakozóknak annyit ácsorogniuk, rosszabb esetben szakadó esőben. Vagy az előbb említett ellenpéldája, aki olyan helyen is megáll az utas kérésére, ahol nem kellene neki. Nem feltétlenül buszmegállóban.
Kényes témának számít még az is, hogy le lehet-e szállni az első ajtón a kiírással ellentétben, vagy sem. Gyakorlatilag ezt is ’sofőre’ válogatja. Van olyan, aki felhívja az utas figyelmét, hogy a hátsó ajtón szálljon le, de olyan is akad, aki nem szól egy szót sem, egyszerűen nem nyitja ki az első ajtót, és várja, amíg az utazó rájön, hogy gyors léptekkel még odaér a másik ajtóhoz, amíg az nyitva van. Mindezek ismeretében legjobb, ha az utas is megpróbál türelmes lenni az effajta nézeteltérések elkerülése végett.
Interakció az utasok között
Sokszor elég zavaró tud az lenni, amikor fennhangon beszélnek az ember körül a buszon. Én személy szerint a félórás út alatt szeretek olvasgatni, átnézni a tananyagot. Érdekes tény, hogy annak ellenére, hogy sokan utaznak busszal, a legtöbb ember nem veszi jó néven, ha megsértik a személyes zónáját. Úgy értem, hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy busszal járjunk, de sokszor igen nehéz elviselni azt a tényt, hogy megosszuk másokkal szűk környezetünket. Szeretjük tartani a távolságot idegenekkel szemben. Legjobb példa erre, mikor túlzsúfolt járműn utazik az ember, és úgy érzi, sokkal lassabban telik az idő, mint általában. A reggeli órákban észlelhető hideg ellen felöltött többrétegű ruházat alatt szabályosan folyik a víz az ember hátán, de mozdulni sem tud, hogy tegyen ellene valamit. Bizonyára ismerős az ilyen szituáció néhány olvasónak.
A beszélgetésről kezdtem el írni. Megfigyelésem hetében is előfordult, hogy két férfi olyan nagy hangerővel diskurált egymással, hogy zavarták a körülöttük ülőket. Mint megfigyelő, nem akartam beavatkozni, nehogy túl nagymértékben befolyásoljam a terepet. Inkább vártam, hogy milyen fejlemények születnek. Ahogy körülnéztem, láttam a magányosan utazók arcán, hogy feszültté válnak, zavarja őket a szituáció, mégis ennek ellenére nem szólt senki. Elkezdtem ezen gondolkodni, vajon mi lehet az oka annak, hogy nem mondják meg a véleményüket, hogy nem szólnak oda udvariasan, hogy legyenek szívesek halkabban beszélni? Ugyanez a helyzet állt elő egy este, mikor eléggé lehűlt a levegő és az egyik ablak nyitva maradt. Csak úgy süvített be a szél a résen, pont egy átellenben ülő hölgyre. Ekkor viszont más végkimenetele lett a dolognak. Odaszólt az ablakhoz közel ülő utasnak, hogy legyen szíves, csukja be! Kicsit nehézkesen indult a mozdulat, nyilván be volt "ragadva" kicsit az ablak, de végül is sikerült orvosolni a problémát. Mi lehetett a különbség a két helyzet között? A hölgy nyilván nem érezte jól magát, féltette az egészségét és ezért rászánta magát, hogy cselekszik. Így mindenki nyugodt körülmények között folytathatta útját. A beszélgetősnél viszont nem így alakult a helyzet. Talán vonakodunk mások beszélgetésébe beleavatkozni? Hiszen ahogy minket is zavar, ha megsértik személyes életterünket, gondolhatjuk, hogy mások se vennék jó néven, ha mi tennénk így. Megint csak mérlegelnek az emberek, mint sok más szituációban, hogy számukra milyen előnyökkel jár, ha cselekszenek, illetve milyen költségekkel jár, mekkora erőfeszítésre van szükség. Közrejátszik az is, hogy mennyire tartják szimpatikusnak a másikat, és hogy milyen a kezdeményező készségük.
Tehát visszatérve az előző gondolathoz, nem szeretünk idegenekkel társalogni. Ez alól persze vannak kivételek. Hogy megint az idősekre utaljak, sokan közülük valószínűleg magányosan élnek, nincs a hétköznapjaikban beszélgetőpartnerük, és ilyenkor szívesen ragadják meg az alkalmat, hogy megosszák ismeretlen emberekkel is mindenféle magánéleti emléküket. Ez sokszor elég kínos, mert az embernek a figyelmes hallgatótárs szerepét kell magára öltenie, ha nem akar goromba lenni, bármilyen kellemetlen is az számára. Azt vettem észre, hogy sokakat meglep mások „közeledése” az utazás alatt. A legtöbben azokkal szeretnek eszmecserét folytatni, akiket ismernek, van közös témájuk, érdeklődnek a másik iránt. Ezért előfordul, hogy a kezdeményező fél magányos marad, miután próbálkozása viszonzatlan maradt.
A hét elején tömve vannak a reggeli buszok. Néhány esetben úgy jártam, hogy két-három járatot voltam kénytelen várni, mire fel tudtam passzírozni magam az egyik járműre. Ilyenkor aztán érdekes viselkedésre lettem figyelmes. Az emberek nyomulnak fel a buszra. Akár törnének-zúznának, csak hogy önös céljaikat elérjék, vagyis, hogy felférjenek a buszra. Ez leginkább a busztársaságok hibája szerintem, hogy nincsenek felkészülve az utaslétszámra. De azért mégis figyelemre méltó az a magatartásmód, ahogyan az utazók ilyenkor reagálnak. Egyfajta tömegjelenet játszódik le ilyenkor, amikor mindenki a maga érdekét szem előtt tartva igyekszik minél közelebb férkőzni az ajtóhoz. Az egészben az az érdekes, hogy a busz úgysem indul el addig, míg fel nem szálltak az utasok. Akkor viszont tényleg kellemetlen a helyzet, mikor az utolsó két ember már nem fér fel a járműre.
Térhasználat
Általános buszozással kapcsolatos megfigyelés, hogy az utazóközönség lehetőleg mindig az olyan szabad helyekre csap le először, ahol az üres ülés mellett sem ülnek. Ez is a személyes mozgástérhez való igényhez fűződik. Hajlamosak arra, hogy miután már nincs szabad ülőhely, megállnak a busz közepén egy számukra szimpatikus helyen, ahol tudnak kapaszkodni. Ilyenkor fordul elő az a helyzet, hogy hátul még szinte üres a folyosó, elöl viszont nyomorognak az emberek. A legtöbb sofőr már specializálódott erre az esetre! Mint ahogy különbséget tettem jellemük között, ez itt is érvényes. A kedves sofőr azt mondja ilyenkor: „Legyenek kedvesek beljebb fáradni, hogy más is fel tudjon szállni!”. A goromba feláll a helyéről, kinéz a vezetőfülkéből és így kiált: „Menjenek már hátrébb!”
Manapság új megoldást találtak ki az ilyen helyzetek kezelésére, ami nekem nagyon imponált. Piros betűkkel olyan feliratok olvashatók a busz eleje és közepe táján, hogy: „Hátul is van élettér!” Szerintem ez egyben humoros és célzatos is. Felhívja a figyelmét annak is a „mozdulásra”, aki szó nélkül nem veszi észre magát, hogy rossz helyen áll.
Ha visszatérünk az ülőhelyekhez, gyakori az a megoldás, mikor valaki nem ül be az ablak mellé a belső ülésre, hanem kihagyja a benti helyet, és kívül ül le. Ezt értelmezhetjük egyfajta védekező mechanizmusnak, amellyel a személyes zóna kijelölését végzik. Vagy egyszerűen hamarabbi megállóban száll le, mint ami a végállomása a járatnak, és nem akar „átmászni” a mellette ülőn. Ilyenkor inkább beengedi maga mellé a másikat, aki később szállt fel. Sok esetben nem derül fény a pontos szándékra, mert ez a viselkedés sok utazót megzavar. Nem tudják eldönteni, hogy szabad-e a hely, vagy nem. Arra gondolhatnak, talán nem akarja az illető, hogy mellé üljön valaki, így küszöböli ki ennek esélyét. Azokban az esetekben, mikor nincsenek sokan a buszon, elindul az utas más helyet keresni. Van olyan, hogy inkább le sem ül, ha nincs másutt hely. Akkor viszont, amikor tömve van a jármű, valahogy megjön a bátorságuk, és megkérdezik az utazótáskákkal elbarikádozott helyekről is, hogy szabad-e.
Néhányan társaságban utaznak akár egy véletlen találkozás kapcsán, vagy eleve együtt jöttek. Kellemetlen lehet a számukra az az eshetőség, ha nem találnak egymás mellett két szabad helyet. Ekkor szokott az megtörténni, hogy egy utas, aki mellett nem ül senki, felajánlja helyét és átül más mellé. Ez nagyon kedves gesztus. A busz hátuljában általában 4-5 ülés van egymás mellett. Gyakran az ilyen ismerősök tölti fel ezeket a helyeket.
Mit szeretnek az emberek a buszon csinálni?
Nem szeretünk unatkozni, ha egyedül vagyunk, az biztos. Ez igaz az utazásra is! Bár, mint mondtam, nem olyan hosszú ez a menetidő, de azért mégis szükség van rá, hogy lefoglalja magát az ember, ha a gondolatai nem teszik ezt meg. Legkedveltebb elfoglaltság a buszon az olvasás. Hogy milyen jellegű irományt olvas valaki, az nagyon változó. Ha korosztály szerint szeretném nézni a választékot, akkor legkönnyebb dolgom a diákokkal lenne, hiszen ők leginkább valamilyen füzetbe, olvasókönyvbe temetkeznek az út alatt. A reggeli órákban lehetőségük van rá, hogy még egyszer átfussák az órai jegyzetüket, vagy olvassanak a tankönyvükből az iskolába érkezés előtt. Délután ez már nem jellemző. Felnőttek is szoktak olvasni, közülük is a nők inkább valamilyen könyvet. Lehet ez szépirodalmi mű, vagy csak valamilyen szórakoztató regény. Férfiaknál gyakrabban láttam újságot. Azon belül is sport, politikai témájú, vagy ismeretterjesztő folyóiratot. Annak sem kell kétségbe esni, aki nem hozott magával olvasnivalót, hiszen a busz belsejében is ékeskedik néhány tanulságos felirat. Pl. ami nekem nagyon tetszett -hasonlóan az élettereshez- az így hangzik:
„A szemetes használata ma is ingyenes. Ugye otthon sem a fotel alá teszi? ...” Hát igen, a buszon való szemetelés még ma sem szűnt meg teljesen, s valószínűleg sosem fog. Egyes emberek olthatatlan vágyat éreznek arra, hogy megrongáljanak már romlott állapotban lévő dolgokat, vagy olyanokat, ami még új, de már valahol megsérült. Szerencsére az új karosszériájú buszokon ritkán tapasztalható pl. egy „ottfelejtett” rágó okozta sérülés, de a régi buszokon bizony siralmas látvány fogadja a nézelődő utast. Ami viszont jó jel, hogy a legtöbb járműn a jól látható feliratokon kívül kihelyezett szemeteskukák találhatóak. De térjünk vissza arra, hogy mivel ütik el idejüket az emberek utazás közben! Nagy divat manapság a hordozható zenelejátszó készülékek használata. A busz pedig éppen egy olyan hely, ahol előszeretettel hódolnak ennek a hobbinak. A discman-ek korszaka már leáldozóban van. Egyre több fiatalnál, idősebbnél is látni MP3-lejátszókat. Ugyebár ez azért, hasznos, mert kis helyen elfér és egyben nagy tárhelyet biztosít a feltölthető zeneszámoknak. Hanem, amit itt is fontos megjegyeznem! Azzal nincs semmi gond, ha valaki saját ízlésének megfelelő zenét szeretne hallgatni. Az viszont, mikor maximális hangerőn megy a zenének már nem is nevezhető dübörgés, nagyon zavaró a többiek számára. Egy-két fiatal hódol ennek az „élvezetnek”.
Akadnak olyanok, akik ilyenkor szeretik elfogyasztani uzsonnájukat, fittyet hányva az ügyeljünk a busz tisztaságára c. jelszót. Rohanó világunkban nem tehetünk mást, enni azért mégis kell. Sokak számára nem mindennapi próbatételnek számít a hétköznapi ingázás. Ezt a problémát orvosolandó néhányan az igazak álmát alusszák reggel és este is. Valóban fárasztó lehet az embernek egy-két napja, és olyankor jól esik lazítani. Velem is megesett, hogy úgy elszenderedtem, hogy szinte perceknek éreztem a menetidőt, és meglepődve eszméltem fel, hogy már meg is érkeztünk. Nem maradt más hátra, mint az a jól megszokott emberi tevékenység, hogy másokkal társalgunk. Ehhez ugye beszélgetőpartnerre van szükség, s a gyakorlott utas rendelkezik is minimum eggyel, akivel eszmecserét folytathat, úgy gyorsabban telik az idő.
Végszó
A leírtak alapján remélem sikerült azoknak az olvasóknak, akik átéltek már hasonló élményt, néhány olyan gondolatot, emléket megeleveníteni, amely ismerősen cseng, csak éppen nem jut eszébe mindennapi dolgai közepette. Akik meg nem ismerték közelebbről a buszozást, igyekeztem megmutatni, hogy a tömegközlekedés e fajtája nemcsak arról szól, hogy felszállunk a buszra, majd egy másik megállóban le. Sokkal érdekesebb motívumokat fedezhet fel az utazó, ha figyel kicsit és nyitott mások felé. Én változatlanul követem a menetrendet, nem kell fájdalmas búcsút vennem a „terepemtől”. Folytatódnak a hétköznapok, talán annyi különbség lesz, hogy ezen túl kutatói szemmel tekintek majd az eseményekre, s próbálom néha külső szemmel nézni azt, aminek én is része vagyok: az utazást.
|