Georg Simmel: A Divat

      (In: Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, A divat, pp473-507) 
 

     Georg Simmel, német filozófus és szociológus 1858-ban, Berlinben született. Filozófiai tanulmányai után, melyet a berlini egyetemen végzett el, akadémiai karrierjét sokféle bonyodalom hátráltatta, mégis a német főváros „kultúreseményének” számítottak egyetemi magánelőadásai.

     Sajátos filozófiai rendszere három részre osztható: ismeretelméletre, az egyes tudományokra és a filozófiai reflexióra. Elsősorban a kanti filozófia kategóriáiból kiindulva alkotta meg az úgynevezett „formális szociológiát”.

Míg a történelmi-társadalmi valóság tartalmai a különböző társadalomtudományok tárgyát képezik, a társadalmasodás általános, a történelem során nem változó formái a szociológia tárgyai. E formákat nem szubsztanciákként kell felfogni, hanem folyamatként, melyek során az egyének kölcsönhatásba lépnek egymással. Bár tartalom és forma a konkrét esetben soha nem válik el egymástól, a szociológia speciális tudományának tárgyai mégis az előbbiek.

Simmel élete utolsó szakaszában a kanti filozófia egyes elemeinek megőrzése mellett, többek között Bergson, Husserl és Stefan George hatására ismét a filozófia felé fordult és új kategóriákban fogalmazta történetfilozófiai, szociológiai és kultúraelméleti tételeit.

      Válogatott társadalomelméleti tanulmányok című művében Simmel több a mindennapi kultúrában fellépő jelenségekre tér ki, mint például a művészet, vagy a divat szociológiájára.

A szerző szerint az élet minden területén megfigyelhető egyfajta dualizmus, kettőség: a békességre, nyugalomra, valamint a kitűnésre, változásra való törekvés. Fiziológiai szempontból, például ez azt jelenti, hogy szervezetünknek ugyanúgy szüksége van mozgásra, mint pihenésre. Ha az egyik hiányzik, elmarad, a szervezet nem működik rendesen.

      Ahogy John Stuart Mill művében is felmerül, az egyén életét két tényező, a társadalmi csoportokba való beolvadás és az ebből történő kiemelkedésre való törekvés jellemzi. Ez a két tendencia meghatározza társadalmunk egész történetét. Az egyik tényező megfelelője lehetne az utánzás. Az utánzás egy pszihológiai örökség, mely a gondolat és a gondolatlanság házasságából született, vélekedik Mill. Biztonságérzetet nyújt az egyénnek, hogy nem lóg ki társai közül, a társadalom egy piciny része. Nincs felelősségérzete tetteiért, nem kell választania, ám ilyen az egyén nem foglalkozik a jövővel.

Az egyén akkor haladja meg az utánzás tendenciáját, ha már a jövő is érdekli. Akkor már az állandóságon, tartósságon kívül az új, egyedi dolgok is foglalkoztatni kezdik őt.

Így marad mozgásban a világ, a két elv antagonizmusa, kibékíthetetlen ellentéte által.

      A divat, mint olyan, egy adott minta utánzását jelenti, tehát valamiféle általánost képvisel. Ám ugyanakkor differenciál is – a felsőbb rétegek divatja különbözik az alsó rétegétől. Amint az alsó réteg magáévá tette a divatot, a felső réteg elhagyja azt, az elkülönülés igénye miatt. Ez egy ördögi kör, mely a divat megújulásának, létzésének alapfeltétele.

Simmel az effajta dualizmust egyfajta műalkotáshoz hasonlítja, így magyarázza:

     „A kép kerete a műalkotást egységes, összetartozó, önmagáért való világként jellemzi, egyúttal kifelé elhatárolja minden térbeli, környezetéhez fűződő viszonytól.”

A dualizmus két alapfunkciója a tartósság és az egyediség. Ha ezen ellentétpár közül az egyik is hiányzik, nem jöhet létre a divat.

     A történelem során egy-egy egyén sajátos igénye teremthetett divatot. Egy főnemes például lába kinövésére készítetett csőrös orrú cipőt, mely a sötét középkornak oly nagy divatja lett.

Akkoriban megteremtettek valamit és divat lehetett belőle.

A változás folyamatát napjainkban jelentősen felgyorsítja a pénzgazdálkodás. Ma már azzal a céllal tervezik az egyes termékeket, hogy az divatot teremtsen.

A gyors változást az elterjedés is okozhatja. Ez jelzi egy társadalom „idegi ingerei eltompíthatóságának” mértékét: minél idegesebb egy társadalom, egy kor, annál gyorsabban változik a divat, a különbözőség igénye miatt, állítja Simmel.

Az elterjedés, újabb egybeolvadás révén azonban a divat saját megszűnése felé halad, miután éppen e terjedés szünteti meg a különbözőséget.

     A divat jön és megy, nem tartós dolog.

     Amikor egy új felfogás, ideológia, vagy csak valami hétköznapi dolog, ami egészen más, mint eddig volt, hirtelen robban be a köztudatba, nem nevezhetjük divatnak, ha hiszünk fennmaradásában és megalapozottságában. Ma a divat azért is uralkodik ilyen erőteljesen, mert a stabil meggyőződések egyre inkább elgyengülnek, elvesznek a tartós elvek.

      A divat, mint mondtuk, egyszerre fejezi ki az utánzás és a kitűnés vágyát. Ez talán megmagyarázza, miért általában a nők hódolnak a divatnak. A történelem folyamán a nők mindig hátrányosabb helyzetben voltak. A gyengék kerülik a kitűnést, az individualizálódást. Az átlag és az általános színvonal szilárd talaján, azaz saját köreikben, a nők is törekszenek egyéniségük kifejezésére.

„ A történelmi tények alapján mintegy olyan szelepnek kell tekintenünk a divatot” – mondja a szerző – „amelyen keresztül kitörhet a nők igénye valamifajta kitűnésre, amennyiben ezeknek az igényeknek a kielégítése más területen számukra nem lehetséges.

      A változandóság formája, melyben a divat megjelenik, minden körülmények között ellentéte az Én-érzés állandóságának. Amikor hangsúlyt kap az Én-érzés, tehát az egyén egy csoport középpontjába kerül, egyfajta szégyenérzetet kelt. Mások vagyunk, mint a többiek.

A divat azonban olyan kiemelkedést is lehetővé teszi, melyet mindenki odaillőnek érez. Bármilyen extravagáns is a divat, mentes azoktól a kínos reflexektől, melyeket az egyén akkor érez, mikor mások figyelmének tárgya.

A divat tehát tömegcselekvés, és minden tömegcselekvést a szégyenérzet elvesztése jellemzi. Az egyén a tömeg elemeként biztonságban érzi magát, nincs felelősségérzet.

      Simmel megemlít egy figyelemre méltó egy szociálpszihológiai jelenséget:a  divat visszautasítását, tagadását. Aki tudatosan ósdian öltözködik – manapság például ilyenek a magukat alternatív, retró stílusba, soroló egyének – az a társadalmi példát tagadja, tehát ez is egyfajta utánzás, csak negatív előjellel. A korszerűtlen egyén ugyanaz kívánt lenni és ugyanazt kívánta tenni, mint a többiek, de egyben valami mást is.

     Előfordul az is, hogy egy-egy egyén létrehoz önmagának egy olyan stílust, mely megjelenésnek és eltűnésének ritmusa révén divatként jellemezhető. A fiataloknál figyelhető meg leginkább a személyes különbözőség igénye, tisztán az egyénen belül elégül ki az utánzás, mintegy saját magát utánozza, kifelé csak a kitűnés vágya mutatkozik meg.

      A divatnak van egy figyelemreméltó tulajdonsága: úgy tűnik minden új divat, mintha örökké fent kívánna maradni. Ez valahol igaz is lehet, mert mindig van valamilyen divat.

Ezáltal a fogalom – a divat, mint olyan – valóban halhatatlan. 
 
 
 
 
 

     Simmel szavai tökéletes befejezést nyújtanak:

„…a divat tulajdonképpeni pikáns, izgató ingere abban az ellentétben rejlik, amely kiterjedt, mindent átfogó kiterjedése, gyors, alapvető múlékonysága és ahhoz való jogunk között áll fenn, hogy hűtlenek legyünk hozzá. Ez az érdekesség nem kevésbé abban is áll, hogy milyen szűken zár össze egy meghatározott kört, melynek összetartozása mind oka, mind pedig hatása a divatnak; ugyanilyen ingerlő az a határozottság, amellyel az adott kört más körtől elhatárolja. Végül pedig a divatot az is vonzóvá teszi, hogy valamely társadalmi kör hordozza, amely kölcsönös utánzásra készteti tagjait, s az egyén ezáltal minden etikai és esztétikai felelősség alól felmenti.

Ezért lehetőség nyílik arra, hogy e korlátokon belül eredeti árnyalatok jöjjenek létre, akár a divat elemeinek fokozása, akár elvetése révén.  

      A divat így – különleges jellegzetességével – csak egyike azon számos képződménynek, amelyekben a társadalmi és egyéni célszerűség az élet ellentétes áramlatait egyenjogúakként tárgyiasított.”