Élménybeszámoló

Adorno: Írások a magyar zenéről, Zeneműkiadó 1984 pp. 7-49

A könyv ezen részén a Bartókról szóló rövidebb írások találhatóak, melyek mind Adorno tollából származnak. A kritikák (melyeket maga Adorno valami egészen másnak tart) különféle németországi lapokban jelentek meg többnyire a 20-as években. A kötet összeállítója némelyik írás után kiegészítő megjegyzéseket tesz, melyek árnyalhatják a képet, így például megjegyzi, hogy az Új Zene Nemzetközi Társaságának V. Zeneünnepén elhangzott I. zongoraversenyben a zenekar nem alakított valami jól, azonban Adorno nem ismerte a mű partitúráját, így nem tudhatjuk, hogy éles kritikáját tompította volna-e, ha tudja, hogy a műnek valójában nem így kellene szólnia.

Adorno első írása a Bartók Béla címet viseli, és általánosságban boncolgatja a zeneszerző szerepét a kor zenéjében. Kora lényeges muzsikusai közé sorolja, stílusát pedig azzal magyarázza, hogy „szülőföldjén túlárad a zene”. Ebből a magyar virtusból vezeti le azt, hogy oly sok magyar származású virtuóz zenészt ismerhet a világ. Bartókot tudatos alkotónak tartja, aki nemzeti elemeket visz bele kompozícióiba. Mellette szólván említi meg, hogy nem vél felfedezni darabjaiban „utópia visszafelé”-t. Színpadi műveit ebben a tanulmányban még méltatja: a kékszakállút Bartók tragikus erőinek összefoglalójajként, a Fából faragott királyfit pedig melegséget árasztó, szeretetteljes balettként említi, mely nem groteszk, mint Sztravinszkij balettjei. A rákövetkező tanulmánya már a művek megtekintése után íródott, és jóval negatívabb képet fest róluk. A kékszakállú herceg váráról azt írja Adorno, hogy szimplán zongorán jobban hangzik, a zenekar elrontja az amúgy jól megkomponált harmóniákat. A másik színpadi művet egyértelműen áldozatnak tekinti a színpaddal kötött kompromisszum oltárán, és kijelenti, hogy balettreformra van szükség. Az I. vonósnégyest nem tartja elég jónak Bartókhoz képest, azonban az előadás egészét jól felépítettnek, Bartók zongorajátékát egyedinek találja. A műsor magját képező hegedű-zongora szonátában rejtett lényeget, saját nyelvet vél felfedezni (talán a magyart?). Bartók jelentőségét nem vitatja, de jobban szeretné, ha a kamarazenénél maradna.

„Bartók Béla néhány alkotásáról” címmel először Schönberg és Sztravinszkij látásmódjához hasonlítja az övét. Három típus, a rapszódia, monódia és a tánc formálásán fáradozik Adorno szerint. Valójában szerinte három darabot írt, a többi csak ezeknek csírája. Az „Öt Ady-dal” című művét olcsó pszichologizmusnak bélyegzi szimbolizmusa miatt, ugyanakkor becsüli Bartókban, hogy nem próbál a darabban „ügyeskedni”, hanem hű marad magához. A népdalfeldolgozásokat önmagában elvetendőnek tartja Adorno, mind alkotásukat, gyűjtésüket és feldolgozásukat. Bartókkal azonban kivételt tesz, mert úgy érzi, számára a népzene a kiindulópont, és a gyűjtésbe is beleviszi zeneszerzői tehetségét. Bartók tánc-szvitjét alkalomhoz illőnek (Budapest egyesülésének 50. évfordulója), finomnak és csinosnak találja. Bartók I. zongoraversenyét meghallgatva Adorno arra az álláspontra jut, hogy Bartók visszaesett a naiv folklorizmusba, Kodályhoz hasonlítja, akit viszont sosem szívlelt.

Bartók III. vonósnégyeséről több  alkalommal is írt, ez Adorno életművében egyedülálló. Be is vallja, mennyire kedvére való ez a darab, bár igazából nem tudja megmagyarázni miért fogta meg ennyire. A mű jó voltát annak a tapasztalatnak tulajdonítja, melyet Bartók a neoklasszicizmusból vett, a forma egészen új szintjére jutott el általa. Gazdag és kifejező a hangzása, vitathatatlanul Bartók legjobb munkája. Az I. vonósnégyest nem tartja ennyire jónak, féligkész, ám merészebb kompozícióként írja le, mint a III. vonósnégyest. Bartók I. Rapszódiáját valódi, tiszta, bölcs folklórfeldolgozásként írja le. Bartókot a radikális folklorizmus képviselőjeként írja le, míg Kodály szerinte romantikus ábrándképeket fest. Valóban meglepő, hogy két ilyen kevéssé hasonlító zeneszerzőt szinte állandó jelleggel együtt emlegetnek. Habár valóban együtt dolgoztak, műveik egészen különböznek szerintem is, bár én mindkettőt szívesen hallgatom Adornoval ellentétben.

I. zongoraversenyét ismét a neoklasszicizmus felé hajlónak titulálja, ám kiemelei alakzati gazdagságát és hangzási fantáziáját, valamint a bemutatón Bartók által nyújtott egyedi zongoraművészi teljesítményt. Egy New Yorki rádióbeszélgetésre több ízben is utal, melyet azonban a kötet összeállítója nem talált meg. Ebben Bartók állítólag kijelentette, hogy egy népzenében gyökerező zeneszerző, mint ő, nem távolodhat el tartósan a tonalitástól. Adorno, számomra meglepő módon Bartók kései műveit remekműnek mondta, holott korábban olvasott írásaiban rendre megemlítette a zeneszerzők kései korszakainak áldatlan voltát.

Az egyik írásban olvasható, hogy Alban Berg igen sajnálta, hogy Bartók nem kereste fel őt Bécsben jártakkor, pedig nagyra becsülte zeneszerzői tehetségét. Maga Adorno is igen magasra emeli Bartókot azáltal, hogy a Schönberg- Sztravinszkij- Bartók trióból kiemelve a legnagyobb és legönállóbb tehetségnek nevezi.