Pataki Ferenc műve a szociálpszichológia szakirodalmának része, azon belül is a tömeglélektan jelenségével foglalkozik. A kötet első része egyfajta bevezető egységként funkcionál. Ebben a tömeget, mint a huszadik század speciális jelenségét értelmezi általánosságban, emellett a tömeglélektan kezdetei, tárgya, alapítói kerülnek bemutatásra, ezért esett a választásom rá.

            „A XX. század a tömegek korszaka”[1] – kezdi rögtön az elején. A múlt században szembesültek az emberek először ezzel az új jelenséggel. Gondoljunk csak a diktátorokra, akik mindig a tömegekre hivatkoztak, vagy a pártokra, politikusokra. Ezen kívül a tömegfogyasztás is ekkor bontakozott ki. Addig ismeretlen tömegmozgalmak szemtanúi lehettek, mint például: a két világháború, forradalmak, tüntetések, sztrájkok, demonstrációk stb. Szinte mondhatni: hozzátartozott a mindennapi élethez a tömeg. A század elején kialakulófélben levő szociálpszichológiát akkoriban a tömeglélektannal azonosították. Ez az első probléma, amivel foglalkozik, hogy milyen bizonytalan helyzetben volt a tudományág, és milyen ellentmondások övezték – ezek közül elég csak az elnevezésbeli különbségekre gondolni. Majd a ’70-’80- as években jött el a szociálpszichológia új hulláma, bár még mindig „tartogatott” egyfajta rendezetlenséget.

            A történeti bevezető után rátér a tömeglélektan tárgyára. Ez nem más, mint: „a tömeg és a tömegviselkedés módszeres tanulmányozása, a tömegjelenségek pszichológiai értelmezési kereteinek és elméleti magyarázó elveinek a kidolgozása”[2]. Magát a jelenséget sokaságnak, számosságnak lehet azonosítani, hiszen a tömeg „amint sokaság, sokasodni akar”[3] – utalva ezzel azon tulajdonságára, hogy folyton növekszik. Ha a vizsgálat tárgyára gondolunk, ugyanúgy szükség van mind az egyén, mind a sokaság elemzésére, hiszen a kettő kölcsönhatásban áll egymással, s egyik sem vezethető vissza a másikra. A tömeg viselkedése szuverén egyének cselekedeteiből tevődik össze – fontos ezt szem előtt tartanunk.

            A tömeglélektan kutatási irányait tekintve S. Freudra hivatkozik, aki három kérdés köre helyezte azt. Azóta is az általa megfogalmazott kritériumok mentén vizsgálódik a tömeglélektan. Ezek: (1) Miért viselkedünk másként, ha tömegben vagyunk? (2) Mi jellemzi a tömeget? (3) Milyen belső, lelki változások zajlanak le bennünk, amikor tömegbe kerülünk? Az teljesen nyilvánvaló, hogy másként reagálunk a tömeg gerjesztette folyamatokban, mint magányosan. Ennek hátterében bizonyos ösztönös késztetések állnak, melyek során az egyén támaszt keres, és azonosulni kíván a sokasággal. Maga a tömeg úgy viselkedik, mintha az egyének viselkedésének összegeként tekintenénk. Tehát metaforikus értelemben egy „kollektív szubjektum”[4] cselekvésével írhatnánk le. Tömeghelyzetben az ember hajlamos „elcsábulni”, hiszen mindenki névtelenül vesz részt egy-egy megmozdulásban, nehéz őket azonosítani. Hatásai közé tartozik az is, hogy a megegyező vélemény, szándék hevében fogékonnyá válnak az igazságot látni tetteikben. Mindezekből látszik, hogy veszélyeket rejt magában. A tömeg ellentéte az elit. Vele szemben valamiféle alacsonyabbrendűség képzete társul hozzá. Ez is megnehezíti kutatását.

            Mint ahogyan már  szó esett róla, a tömeglélektan születése a XIX.-XX. század fordulójára tehető, elsősorban Franciaországot és Olaszországot említi, mint „bölcsőjét”. Ennek háttere egyértelműen a francia forradalom; ez minősül az első igazi, addig nem látott tömegjelenségnek. Észak-Olaszországban hasonló vonások mutatkoztak. Első művelői arisztokratikus lenézéssel szemlélték, mint „akit” mindenáron kordában kell tartani. Az „alapító atyák” megnevezéshez három nevet társít: S. Sighele, G. Le Bon és G. Tarde.

            Elsőnek Scipio Sighele-ről tesz említést. Ő valójában előfutára volt a tömeglélektannak. Kizárólag úgy vizsgálta a tömeget, mint bűnözésre hajlamos, erőszakos csőcseléket. Korlátai éppen ebben rejlenek. Alapeszménye, hogy a tömeg felszámolja a társadalmi ellenőrzést a későbbiek szempontjából jelentősnek mondható.

            Gustave Le Bon volt az a személy, aki nevet adott a jelenségnek. Leíró elemzései és kérdéfeltevései mindmáig maradandóak. Munkásságának alapja történeti szociológián és pszichológián nyugszik. Sighelehez hasonlóan pesszimista felfogású a tömeggel kapcsolatosan, de bizonyos kérdésekben vitába száll vele. A bűnözést a tömegek pszcihológiájának csupán bizonyos megnyilvánulásának tekinti, nem zárva ezzel ki mást lehetőségeket.

            Gabriel de Tarde legfőbb tézise, hogy  „a társadalom – utánzás”[5]. Néhány kérdésfeltevése Le Bonhoz képest egészen új irányba terelte a tömeglélektanról való gondolkodást. Felfigyelt a mesterségesen létrehozott tömegek létére, foglalkozott a láthatatlan tömeggel.

            A fejezet további részében a tömeglélektan első virágkorával foglalkozik még, ill. elemzi Sigmund Freud tömeglélektani elméletét. A mű első része minden tekintetben érdekes betekintést nyújt a tömeglélektannal ismerkedőknek, és természetesen azoknak is, akik közelebbről szeretnének megismerkedni vele.

Irodalom

Canetti 1991: Elias Canetti: Tömeg és hatalom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Pataki 1998: Pataki Ferenc: A tömegek évszázada. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.