Tokaji András e cikkében az írás-olvasás készségének romlását vizsgálja. Vizsgálata tárgyához az információs társadalmat veszi alapul, mint kiinduló pontot.

A mai világban az ismeretszerzés önmagában értéktelen dolognak minősül, a fogyasztás eszközévé vált. Tehát az emberek a számukra fontos információkra korlátozzák figyelmüket, lényeg, hogy elérjék céljaikat. A tudás már nem számít akkora kincsnek, mint a régi időkben. Az olvasás nem a művelődést szolgálja már, hanem a fogyasztást. Nagy szerepe van a médiatársaságoknak abban, hogy ezt a „modern” szemléletet egyre többen a magukévá teszik. A fogyasztó társadalom akkor érzi magát „teljesnek”, ha például a reklámokban látott termékeket, mint szófogadó gyerek annak rendje és módja szerint meg is veszi. Sodródik az árral, s közben nem veszi észre, hogy nem az ő érdekeit helyezik elsősorban előtérbe a vásárlási kényszer kialakításánál.

Az oktatás is ott tart már, hogy információ-alapú formát öltött. Magyarul, a diákok nem azért tanulnak, hogy tudást sajátítsanak el, hanem, hogy megfeleljenek a számonkéréseknek. Nem az adott tantárgyra vonatkozó ismeretre helyeződik a hangsúly, hanem adatokra, amelyeket visszakérdeznek tőlük. Ezt mindannyian beláthatjuk, hogy így igaz. Ennek az lesz a következménye, hogy felszínes tudással keresnek majd munkát. Viszont, mint ahogy korábban megfogalmazta a szerző, ezzel is el tud helyezkedni olyan szakmákban is, amely korábban megalapozott tudást igényelt. Az oktatásra térünk ismét rá. A posztmodern fiatalok igényeit kiszolgálni az ún. bestsellerek hivatottak, mert nem igénylik azt a fajta olvasmányélményt, amelyet adott esetben nem rögtön, vagy egyszeri olvasással lehet elérni. A mélyebb tartalmú művekhez koncentráció szükséges, rákészülés. Ezek a ami igényeket kielégítő olvasmányok múló izgalmat, kellemes érzést keltenek semmi több. A probléma kulcsa talán abban lelhető fel, hogy sem a szülők, sem a pedagógusok nem ösztönzik a gyermekeket ilyenfajta igényességre, mindig a tanulók túlterheltségére hivatkoznak – ez többször is elhangzik a cikkben. Tehát az abba vetett hite, hogy az idősebbek ránevelik a fiatalokat a művelődésre, elszállt. Könyv helyett itt a média.

Kortünetnek nevezi a rossz szövegértéshez hozzászokó vagy a pontos szövegértésről lemondó embert. Ezzel magyarázható, hogy a diákoknál egyre több esetben észlelnek igénytelen szövegalkotási hajlamot. Egy fordítást hoz példának, melyből világosan látszik, mennyire nem törődnek azzal, hogy értelmetlen szövegeket fogalmaznak meg.

A problémához hozzájárul, véleménye szerint egyre inkább elterjedt az a tendencia, hogy mindent számokkal akarnak leírni, kifejezni. Ez mondani sem kell, hogy mennyire háttérbe szorítja a különféle eszméket, gondolatokat, amelyeken jobban eltűnődik az ember. Az ok ismét az, hogy számszerű adatokat sokkal kevesebb idő alatt fogadunk be, mint hosszú tanulmányokat, regényeket.

Írása végén az uralkodó eliteket említi, akik a történelem folyamán mindvégig maguknak akarták monopolizálni a művelődést. Ez nem másért volt így, mint hogy az egyszerű embereket megfosszák a tudástól, és a megfelelően csoportosított információk révén azt hitessenek el velük, amit akartak. Nincs ez így másképp ma sem. Ezzel magyarázza azt, hogy választáskor ugyanolyan gépszerűen szavaznak, mint ahogyan vásárolnak.

Az információ önmagában nem rossz dolog, de olyan szinten, ahol mindenre rátelepszik, gátolja a gondolkodást.